Kis szerelmes prózavers.
Gyönyörű vagy, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy virághoz hasonlítasz, vagy egy csillaghoz. Nem, te inkább olyan vagy, mint a csontig hatoló téli szél, olyan vagy, mint a jégkristály. Olyan vagy, mint a vadul dühöngő homokvihar, a bőrbe vágó éles, kicsiny homokszemcsék, olyan vagy, mint a sivatagi sziklák.
Gyönyörű vagy. És köszönöm, hogy mellettem állsz. Köszönöm, hogy szólhatok hozzád, mert a jéghez és a tűzhöz nem szólhatok, de hozzád igen, úgyhogy köszönöm.
Én nem kérek sokat, azaz nem tudom, hogy sokat kérek-e.
Szeretnék hajnali szél lenni, melengető szellő a hóvihar után, szeretnék a naplemente görögtüze lenni, ami ezerszer látja viszont magát az jégvirágokon. Tiszta levegő lennék, hajnali harmat az oázis füvén, megkönnyebbült sóhajtás a hosszú út végén.
Tudom, hogy menekülsz, és hogy ezért jár át téged a hideg és a fojtó hő: hidd el, kedves, én otthon lennék neked.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.