Az áldozat

Az áldozat

A föld alatt, az autditóriumban most csak tíz-húsz lázadót lehetett találni, a többi máshol gyülekezett, vagy a felszínen járt, és úgy tett, mintha rendes ember lenne. Előbbiek közül négyen együtt ültek egy halom színes pamuton, drága selymen és brokáton. (A lázadók legfontosabb pénzforrása a textil-kereskedelem volt, mert az új istennő papjai csak a szürke, puritán ruhák gyártyását engedélyezték.) A négy lázadó összeesküvést szőtt... vagyis, inkább, egyelőre még csak álmodoztak egy összeesküvésről.

– Meddig szeretnénk még tűrni? – kérdezte egyikük, egy fiatal lány. Kávészínű bőre volt, sötét haja és meleg, nagyon dallamos hangja. Ez a hang volt a legfőbb oka annak, hogy a lány mellett ott ült egy fiú is, átkarolván a vállát és lesve minden pillantását. – A halottak egyre gyűlnek. Már a temetői rózsaágyásokhoz keverik a hamut, ami a hamvasztások után maradt. A szellemek lassan nagyobb várost alapíthatnának, mint az, amelyikben élünk.

– És jobbat is – mondta a harmadik lázadó, egy teljesen meztelen nő. Az ő jobb arcát és a derekát világoskék tetoválás borította, és ilyen színűek voltak a szemei, és a haja is. (Bár ez utóbbi nem egészen, csak bizonyos mintákban, és ott, ahol nagyobb darabokat nyírtak le belőle.) Jó oka volt a meztelenségre: nemrég rituális megtisztulásra – saját szavaival elvonulásra – kötelezte a saját istennője, Sekina; és ez azt jelentette, hogy a papnőnek minden földi tulajdonától, még a ruháitól is meg kellett szabadulnia.

Nagyon mély hangja volt, csak ez alapján akár férfinak is lehetett volna hinni. – Elbutulunk. Csak idelent van már élet. Itt pedig minek? Befejezem ezt az elvonulást, és utána eltűnök innen. Vagy ha nem tűnhetek el, feláldozom magamat. Még egyszer, utoljára kiszúrok azokkal a kutyákkal.

– Nem meghalni akarok, hanem tenni valamit végre – mondta a lány. – Naudiana, nem tudnád megátkozni őket?

– Nem átkozhatok meg senkit.

– Miért?

A papnő sóhajtott. – Volt egyszer valaki, aki megsértett. Szerettem őt, de kihasznált, játszott velem, úgy kezelt, mintha nem ember, hanem csak a babája lennék. Aztán megunt, és elhagyott. Akkor megátkoztam, megkértem az Úrnőt, hogy ölje meg. Lassan, hosszas betegségben, sok szenvedés után haljon meg. És ez is történt. Láttam, hogy hogyan halt meg. Én ápoltam az utolsó napjaiban, és bocsánatot kért, belátta, hogy tévedett, de akkor már nem vonhattam vissza, amit egyszer kimondtam, és az Istennő magának követelte a kedvesem lelkét, és nekem oda kellett adnom neki. Nem átkozok meg senkit.

A lány bólintott. A fiú arcán szomorúság látszott, nem egyszerű és megjátszott, amilyet gyakran látni, hanem igazi és mély, amilyet csak nagyon ritkán.

– Azért vagyok itt, hogy megtisztuljak – mondta a papnő. – Ez az Úrnő akarata.

– Nem tudsz megtanítani nekünk semmiféle ártó varázslást? – kérdezte a lány.

– Nem, Sujata. Nem szabad. Az Istennő nem mindenben következetes, de ebben igen. De... – A negyedik lázadó, egy netscheri pap felé fordult. Őt a legtöbb külső szemlélő kis, fehér nyúlnak nézte volna, és biológiai szempontból nem is tévedett volna sokat. A netscherik érzelmei némileg másképpen működnek, mint a mieink, ezért nem igazán állíthatnánk, hogy a nyúl a mély vallásos érzületek és az őszinte hűség miatt csatlakozott a törvényen kívüliekhez. Inkább csak arról volt szó, hogy nem akarta elhagyni azt a helyet, ahol mindig is élt, és ahol a fajtája nőstényei valamikor réges-régen kiásták az üregeiket.

– Ébren vagy, Fenyőmag? – kérdezte a netscheritől Naudiana.

A nyúl, aki eleddig lehunyva tartotta a szemét, most felnézett. Az orra apró mozdulatával jelezte: igen.

– A te istened nem tudna segíteni rajtunk?

Fenyőmag leeresztette a fülét: semmiképpen sem. Aztán bonyolultabb jelelésbe kezdett, amit a papnő fordítani kezdett. – A Csillagfülű jól menekül és nagyon ravasz is, de nektek nem tud segíteni. Ez nem az ő feladata. Az ő népét nem fenyegeti akkora veszély.

– Te magad nem vagy veszélyben? – vágott a saját szavába Naudiana.

– Bármikor elmenekülhetek. Én csak egy aranyos kis fehér nyúl vagyok – válaszolta a netscheri, és igyekezett az arcára játékállathoz hasonló kifejezést erőltetni. Aztán megint lehunyta a szemét, és szunyókálni kezdett.

Csend volt az auditóriumban. – Adelaida – suttogta istennője nevét Sujata. Átkarolta felhúzott térdeit. Hirtelen nagyon üresnek érezte a világot. Ganapat ezt észrevehette, mert átkarolta a kedvesét. De ettől nem semmi sem lett igazán jobb.

– Van egy lehetőség – szólalt meg a Naudiana. – Éppen az ellentéte az átkomnak. Nem biztos módszer, és nem etikus, hogy ezt javaslom nektek.

Sujata felkapta a fejét.

– Nem szabadna ilyenről beszélnem, éppen nektek nem. Biztos, hogy Adelaida nem tud...

– Biztos, Naudiana, biztos, hogy nem tud segíteni. Ha tudna, akkor nem ülnék itt, és nézném tétlenül a csendet. Mondd már!

A papnő felült, lehunyta a szemét, megint kinyitotta. Mikor megszólalt, úgy beszélt, mintha imádkozna, és szinte biztos, hogy valamilyen szent szöveget mondott. – A szerelem a legnagyobb titok, de a félelem szétszakíthat benneteket, ha nem vigyáztok. Ami nektek fáj, az nekem mindennél többet jelenthet. Mondd, mit kívánsz, és a fájdalom elvisz oda, ahová tartasz. – Naudiana pislogott, eddig feszült testtartása elernyedt.

Sujata a szónoklat alatt közelebb fészkelte magát Ganapathoz. Egy ideig csendben ült, és arra készült, hogy végre megszólaljon, de a kedvese megelőzte:

– Megteszem, ha szeretnéd. – És Sujatát nézte, mély barna szemeit, barna bőrét, éjnél is feketébb haját.

A lány a szája elé kapta a kezét. – Nem – suttogta.

– Értem, hogy miről beszélsz, és megtenném – ismételte Ganapat, és a Sekina-papnő felé fordult. Most lány volt az, aki átölelte a fiút, és Ganapat érezte, ahogy Sujata ujjai a vállába marnak, úgy szorítják. – De a te istened nem bántana téged ezért?

– Ha elvállalod, akkor nem.

– Nem – suttogta Sujata, még mindig a kedvese vállát szorongatva.

– Gondold el – kérte Ganapat. – Itt van az, amire vártál. Végre kiszabadulunk ebből a lidérces álomból. Újra játszhatnál, és egész Vangram életre kelhetne. Mit kell tennünk?

– Azt mondtam, nem! – kiáltotta a lány. – Nem értesz? Miért kérded, szeretném-e, ha egyszer eldöntötted?

– Nemrég azt mondtad nekem, hogy a szabadság a legbelsőbb vágyad. És tudom, hogy igazat mondtál. – Ganapat a lány arcát nézte. – Láttalak játszani, szerelmest, szajhát és gyilkost is. Nem fogom legyőzni a színpadot. Jobban szereted, mint engem.

– Ez nem igaz...

– Dehogyisnem – mondta a fiú. – Éppen ezért, vállalom az áldozatot.

A papnőt nagyon sok minden feszítette belülről, de végül is csak ezt mondta: – Sikerülhet. Az istennő boldog lesz, ha ezt látja. Szereti az efféle történeteket.

– Kegyetlen ez a te istennőd – mondta Sujata, és könnyek gyűltek a szemébe. – Én soha nem játszom többé, hogyha...

– De, játszani fogsz – válaszolta Ganapat. Elnézett a lány mellett. – Pontosan ezért fogsz tudni játszani. Abba ölöd bele a fájdalmadat.

– Ez...

– Ez az igazság.

Sujata lehunyta a szemeit. Könnyek gördültek le az arcán.

A netscheri a fiút nézte, és jelelni kezdett: manccsal, orral, füllel beszélt. Mikor Naudiana fordítani kezdett, leintette, mutatván: amit mond, csak Ganapatnak szól, akinek pedig láthatólag nincs szüksége tolmácsra. A kérdés különben is egyszerű volt. – Odaadod az életedet valakiért, aki nem is szeret?

A fiú bólintott. Valami egyszerű, praktikus netscheri filozófiára valló letolásra számított, de nem kapta meg. Helyette a nyúl ezt mondta neki: – Mi is ezt tennénk, bár mi a közösségért vagy a kicsinyünkért, nem egyetlen nőstényért. De nem láttam még embert, aki ennyit adott volna másnak saját magából. Imádkozni fogunk érted.

– Mit mond? Mit mond? – kérdezte Sujata.

– Megpróbált lebeszélni róla, de nem sikerül neki – válaszolta Ganapat.

Sujata hallgatott. Elengedte a fiút, a saját térdeit karolta át, rájuk hajtotta a fejét.

– Az áldozatnak – mondta Naudiana – a közösség áldozatának kell lennie. Egyetlen, nagy érzelemre van szükség. Ha azt akarjuk, hogy a varázslat működjön, mindegyiküket egyszerre kell megragadnunk. És ebben...

– El kell ítélniük – mondta Ganapat.

– Igen. De ennél több kell. – Fenyőmagra nézett. – A kémeitekre lesz szükség.

A nyúl ki sem nyitotta a szemét, csak az orra rándult meg picit: meglesz.

– Beszélsz egérül?

Fenyőmag felnézett, azzal a kissé gőgös és unott kifejezéssel, ami annyira jellemző volt a fajtájára. Nem jelelt semmit, de Naudiana így is tudott fordítani: – Még szép.

– Örömmel vesszük, hogyha... – kezdte a papnő.

Megint az az apró orrmozdulat: persze, jó, csak ne zaklass több szóval, mint muszáj.

– Sujata... – szólalt meg Naudiana.

– Menni fog – nézett fel a lány. – Rendben lesz. Mondd, mire gondolsz.

Naudiana lázasan magyarázni kezdett. El kellett rejtenie a mosolyt, ami az egész lényét átjárta. Nem akart ilyesmire gondolni, és korábban még magának se vallott volna be semmi effélét, de most mégis ez járt a fejében: csak erre vártam, már mióta erre vártam...

A temető legfeltűnőbb vonása az a rengeteg virág volt, amit még Amman üres dallamai sem tudtak elsorvasztani: tulipánok, rózsák, liliomok; de mellettük ezerféle kis, tarka vadvirág is, melyek színes csillagokként fénylettek a sírkövek és a kripták mellett kúszó árnyak között. Sok történet szólt arról, hogy a halottak esténként kijártak ide mulatozni, belélegezni az élet mulandó szépségét, és meg kell hagyni, a történetekben volt valami. Sujata összébb húzta magán fekete köpenyét. Nem volt abban a hangulatban, hogy szellemmel akarjon találkozni, ha mégoly vidám is az a szellem. Ehelyett inkább halkan dúdolt, hogy elterelje a figyelmét a régi történetekről.

– Réges-régi dal – mondta még aznap délután Naudiana Sujatának. – Állítólag még az Őshazából származik. A verset boldogság és a béke idejében írta egy germán költő, és később népdal lett belőle...

– Úgy érted, eredetileg nem énekelték?

– Tudom, hogy furcsa, de a hagyomány így tartja. És hidd el, ha van tökéletes dal, akkor ez az. Figyelj, elkezdem dúdolni neked...

Sujata úgy gondolta, a papnőnek akár igaza is lehetett, már ami a dal tökéletességét illeti. Most minden erejével a fejében keringő dallamra koncentrált, saját belső zenéjébe kapaszkodott. Nem akart arról tudni, hogy a patkányok híradása szerint éppen most bizonyítanak a kedvesére igaztalan vádakat az Igazságházban.

Értékes szövettel fizette le a krematórium őrét, és cserébe több zsák szürke virág-tápanyagot kapott.

– Mire használja? – kérdezte az őr.

– Szépítőszer – magyarázta Sujata, érezte, hogy a szíve a torkában dobog. Ha korábban azt hitte, hogy a színpadon kívül is olyan könnyű lesz hazudnia, mint ott, hát rosszul hitte. – Kenőcsöt kell készíteni belőle. Megtisztítja és világosabbá teszi az ember bőrét. – Támadt még egy ötlete. – És a megfelelő helyen alkalmazva... nos, csökkenti a női termékenységet.

– Mi kell a kenőcsbe? – A lány meglepett pillantása láttán az őr magyarázkodni kezdett. – A feleségem arcára...

Sujata kacsintott és bólintott. – Préselt margaréta, lenolaj, és egy tojás. De frissnek kell lennie. Van, aki más illóolajat is tesz bele, de azt leginkább csak az illata kedvéért. Legfontosabb, hogy a hamu egyenletesen elosztva a bőrre kerüljön, és sokáig ott maradjon. Utána le kell mosni.

Az őr megköszönte szépen az információt, és segített a lánynak a hamut a temető kapujáig vinni, s ott elrejteni.

Ezután Sujata hazament, és nem tudott aludni.

A hamut még az éjjel folyamán széthordták, pitlikben, vödrökben és zacskókban vitték el szürkénél szürkébb emberek és patkányok, egerek, pockok és egy szürke pele.

Az Igazságházat egy egykori szövödében rendezték be. Az textilgeneráló térmandalák[1] hatalmas, aprólékos kidolgozású kelyheit széttörték, és most az üres termekben kósza fénydarabok hevertek szétszórva, a szúrós semmi egy-egy halmának közepén. Ganapatot aznap délelőtt kapták el, egy patkány adta le a fülest a hatóságoknak. Ezeket aztán – saját elmondásuk szerint – Amman szent keze el is vezette a fiúhoz; megérkezvén pedig látták, hogy Ganapat házában van egy szőttes, amit a megfelelő módon meghajtogatva Adelaida neve rajzolódik ki, valamilyen különleges rejtjeles rendszerben. (Mi latin betűs írásnak láttuk volna; de a Pantheán olyan alacsony az írástudók száma, hogy akármilyen írás különleges rejtjeles rendszernek tűnik.) Ganapatnak mindegy volt. Kicsit, tessék-lássék tagadta, hogy ő valaha is hallott volna olyasvalakiről, hogy Adelaida, aztán vállat vont, és bevallotta, hogy a szőttes valóban hozzá tartozik, és igen, tényleg az ő istennőjének a neve van ráírva.

– A tied – visszhangozta egy nő, láthatólag a hivatalnokok vezetője. Teljesen átlagos vangrami volt, sötét bőrrel és hajjal. A füle és az orra is át volt szúrva, de semmilyen díszt nem illesztettek ezekre a helyekre. (Ganapat egy időben még reménykedett abban, hogy a saját feleségére majd ő adhatja fel a fülbevalókat és az apró, csillogó kővel díszített orrkarikát.) – Megpróbáltál félrevezetni minket.

– Féltem.

– Most nem félsz?

– Dehogyisnem – mondta a fiú. Kis, keserű mosoly jelent meg az ajka szögletében. – Rettegek.

– A szemtelen – mondta a nő. Biccentett a fejével. – Ez később majd megváltozik. Erre!

A háziállatát is hívhatta volna ezen a hangon, és a fiú nem is mozdult volna meg, ha a nőt kísérő három gárdista nem vet rá fenyegető pillantásokat. Ez már elég volt neki. (Akkoriban a Vangramon, illetve egész Panthea történetében ritkán használtak kardot, ennél nagyobb fegyvert pedig sohasem. Ismerték viszont a fojtóhurkot, ezerféle mérget, és különféle – többnyire zenén alapuló –, nagyon kifinomult kínzási módszereket. Fenyőmag azt mondta Ganapatnak, hogy a gárdistáknak ajánlatos engedelmeskednie, ha nem szándékszik előbb meghalni, mint az kívánatos volna.)

Az egész vallatást az az egy nő vezette le, a szövöde egyik kisebb, üres termében, halvány, csapdába ejtett csillagfény mellett. (A csillaglámpák valóban ezen az elven működnek: akármilyen enyhe fényt magukba képesek szívni, és azt egy ideig, bár fokozatosan csökkenő hatásfokkal tárolják.) A gárdisták a háttérbe húzódtak, és csak alig-alig mozdultak meg. A csillaglámpa egy kis asztalon állt, aminek két oldalán foglalt helyet a vádlott és a vallató.

A nő egyszerű kis fehér hangkristályt vett elő. – Rögzítem, amit mondasz.

Ganapat hallgatott.

– Mi vesz rá valakit, hogy visszaforduljon egy halott istennőhöz? – kérdezte a nő.

– Szükség van erre?

– Nincs. Engem érdekel – A fehér fény egy forradást rajzolt ki a nő arcán. Kínzás nyoma? Vagy egy szent tetoválás után maradt heg? – Mind meghaltok. Egyenként. Akkor miért hisztek továbbra is?

– Egy idő után már minden mindegy, és ha boldog nem lehetek, legalább megpihenek.

– Sose fogom megérteni, miért ér olyan keveset nektek az élet. Nekem annyival többet jelent. Nem adnám csak úgy fel a küzdelmet. Vagyis nem harcolnék veszett ügyért.

– Magad mellé próbálsz állítani?

– Igen.

– Nem fog sikerülni.

– Igen – mondta a vallató –, én is erre gondolok. Az ilyesmit néha már az elején meg lehet állapítani, és ebben az esetben éppen erről van szó.

Ganapat várt.

– Szeretném, ha megneveznéd a bűntársaidat.

– Nem voltak bűntársaim.

– Ez biztos? – kérdezte a nő, és a fiú szemébe nézett.

– Igen.

– Hazudsz. Hazudsz és félsz. Hidd el, nem lesz jobb, ha megpróbálsz hős lenni. Én megpróbáltam. Nem sikerült.

Csend.

– Jó, te tudod. Vagyis nem tudod, éppen ez az. – A nő sóhajtott, és kántálni kezdett, a naponta lejátszott Amman-dallam egyik változatát énekelte, lassan ereszkedő körökben, közelítve valami idegtépő, őrült katarzis felé.

Ganapat, kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit – imát, akármit, hogy megvédelmezze magát, de az ajkai elzsibbadtak. A fülei megfájdultak, izzottak, a teste többi része nehéznek tűnt, tagjai tompán sajogtak. Nem tudott gondolkodni, és mikor mégis, minden gondolata éles szikeként karcolta a koponyája belső felszínét.

A tompa fájdalom fokozódott, Ganapat egész teste elzsibbadt, sajgott, lüktetett, mint egyetlen, nagy nyílt seb, amiből ömlik a vér.

A nő abbahagyta a kántálást; és ekkor a fiú rájött, hogy a hang nélkül, a fájdalom nélkül nem tud élni. Elveszett, nem létezett nélküle, nem volt helye ebben a világban, de akármelyik másikban sem. – Énekelj még!

– Nevezd meg a bűntársaidat!

Ganapat küzdött. A szavak elő akartak buggyanni belőle, de ő visszatartotta őket, gondolatai zavarába kapaszkodott...

– Meg tudod mondani, nem kell tettetned.

– S... – A fiú minden erejét összeszedte, a felsőteste és feje az asztalra csapódott. Vér ízét érezte a szájában, ahogy elharapta a nyelvét. Nagyon nagy szüksége lett volna arra a hangra, a testét betöltő fájdalomra.

– S – ismételte a nő. – És női név, ha nem tévedek. Sari? Sanitha? Sunj-ai? Surupa?

Ganapat mély sebet harapott a nyelvébe. A szíve sebesen vert, érverése úgy felerősödött, hogy érezte: feszül a bőre, vér kezd kiserkenni belőle.

– Ne... – nyögte.

A nő két rövid szót mondott, mire Ganapat fájdalma elmúlt. A szívverése visszatért a normális ütemébe. Már csak a nyelve sajgott, amiből egy kis darabot leharapott.

– Úgy – mondta a nő. – Nem akarod elárulni. Szép erény a hűség, csak sajnos lerövidíti az ember életét. Márpedig én nem akarlak megölni, legalábbis nem itt. Mondjuk hát, hogy nem voltak bűntársaid? Mi egykori Adelaida-hívők tartsunk össze, hm? – És olyan magas torokhangú dalba fogott, amilyet Ganapat még soha nem hallott. A fiú üvöltött a fájdalomtól, vér folyt a füléből és az orrából, izzadtság fürdette az egész testét, fülében saját szívének hihetetlen hangerejű dobja – dum-dum-dum-dum-dum – hallatszott. És vérző nyelve, mielőtt megfékezhette volna, már sorolta is a neveket, mindenkit, aki csak eszébe jutott. Valahol még a szerelme nevét is elhadarta. Aztán a nő ezt a dalt is megállította. A fiú megint az asztalra zuhant. Örökké tudott volna aludni, és most már nagyon vágyott is erre.

– Sujata – mondta a nő elmélázva. – Sujata... sokat ismerek, de azt hiszem, tudom, a tied hol lakott annak idején. Csak az a kérdés, hogy most is ugyanott él-e. – A fejét ingatta. – Félek, hogy meghalnál, ha többet kérdeznék, márpedig ez egyelőre még nem igazán volna célszerű. De nem baj, elkapjuk majd a kislányt holnap, mikor eljön megnézni, hogyan szenvedsz ki. – A vallató mosolyogva állt fel, és kérte a gárdistákat, hogy kísérjék biztos helyre Ganapatot másnap délig.

– Elmegyek érte – mondta a lány. – Kiszabadítom.

A netscheri füle botját sem mozdította. Úgy aludt egy nagy, kivételesen értékes piros brokáton, mint egy darab selymes nyugalom.

– Tudom, hogy semmi esélyem. Tudom. Nem fogom túlélni, ugye tudod?

Fenyőmag hallgatott. Nehéz lett volna megállapítani, mire gondol. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy így tavasz táján az jár a nyúl fejében, hogy milyen íze lehet a friss tyúkhúrnak, és hogy nem kellene-e vinnie belőle annak a szép foltos nősténynek, akivel nemrég találkozott.

Sujata leült. – Gyáva vagyok. Miért nem mondasz semmit? Jelelhetnél.

A nyúl arra jutott, hogy a tyúkhúr mellé majd egy kis pirosgyökeret is kell szereznie. Minden hím találhat tyúkhúrt, de a legjobb pirosgyökér-lelőhelyet csak ő ismeri.

– Miért nem mondasz semmit? Azért maradtál itt, hogy visszatarts attól, hogy...

Fenyőmag felnézett. Sujata semmit nem értett a nyúl orrának és bajszának finom mozgásából, fülének rebbenéseiből, de amit a tekintete mondott, az világos volt: – Nem akarod megöletni magadat, és hiábavalóvá tenni az ő áldozatát. Te is tudod. – Azzal a netscheri visszacsukta a szemét, és nekifogott, hogy olyan útvonalat tervezzen a pirosgyökérhez, amit a legélesebb szaglású fajtársa se tud majd követni.

A lány magzati pózba gömbölyödött egy fehér selymen, és sírt. A nyúl megint kinyitotta a szemét, és lassan Sujata mellé húzódott, a lány hasához és kebléhez furakodott. Egy hang nélkül tűrte, amikor a lány átölelte, magához szorította, és telesírta a bundáját.

Néhány óra elmúltával Sujata már nem sírt. Csak ült ott, és többször is lejátszotta magában a hamarosan elkövetkező eseménysort. Önzőnek és kegyetlennek nevezte magát, és ezekre a vádakra többnyire azzal válaszolt, hogy így igaz. Fenyőmag nemrég elment, hogy még utoljára beszéljen Naudianával, mielőtt az előadás elkezdődik.

Dél előtt valamivel a lány elindult a csendes városon keresztül a temetőbe.

Az emelvényt a fekete medence szélére építették. Nehéz, sötét fából épült, egészen biztosan kétkezi munkával. Sujata nem értett hozzá, nem tudta volna megmondani, hogy elő lehet-e állítani ilyesmit térmandala segítségével. De azt nem egy helyen hallotta már, hogy az Amman-papság nem szívesen használ térmandalákat, hiszen ezen eszközök tevékenységének elmaradhatatlan mellékterméke a zene.

Sujata, mivel túl korán érkezett meg, leült egy kis házra emlékeztető kripta tövében, és úgy tett, mintha a halotthoz beszélne. A sírkőként használt kisebb sziklák, sírdombok és kis házak között már sétált néhány ember. A kivégzés híre gyorsan elterjedt. Természeteseb kötelező volt eljönni, de akadtak a városban jócskán, akik komolyan kíváncsiak voltak a műsorra: ők máris gyülekeztek a jobb helyekért.

Ganapat hajnalra mindent elmondott, ami csak eszébe jutott, és jóváhagyta, amit a szájába adtak. Reggel már csak ült, üres tekintettel, és kissé remegett. Nem gondolt már áldozatra, hősiességre, de menekülésre sem. Csak a hangokat érezte valóságosnak, a távolról felé szűrődő kántálást – ami már régen csak a fejében szólt –, és örült volna, ha valamilyen más dallam is az eszébe jut, de mikor ezen kezdett gondolkozni, megrettent, hogy elveszíti a kántálás hangjait. Így aztán csendben maradt, hallgatta a gondolatait porrá morzsoló dallamot.

– Erre – szólt valaki. A fiú felállt, és követte. hm, hm, hm, hm-trara-tra-hüm, trárá-hüm...

A gárdista Ganapatot egy kocsiba tessékelte. A kis, fehér lovak húzta jármű megindult. A katona beszélni kezdett a fiúhoz. – Be fogod vallani, hogy a lázadók egy komoly csoportjának az élén álltál.

– Hm, hm, hm...

– Be fogod vallani, hogy...

Ganapat azt hitte, hogy ha ragaszkodik a fejében szóló dallamhoz, nem befolyásolhatják, de tévedett. – ...hm-trara-tra-hüm... be fogom vallani...

Az emelvény és a szent medence előtti téren nagy tömegben gyűltek össze az emberek. Ott ültek a földön, a sírdombokon; a gyerekek felmásztak egy-egy alacsonyabb faágra. Sujatától jobbra, ahol egész kis falut alkottak kis házak mintájára épült a kripták és sírhelyek, emberek ültek még a tetőkön is. A sötét arcokhoz sötét ruhák tartoztak: többnyire fekete és szürke köpönyegek, melyek szabása egyszerű volt, és mentes minden művészettől. A lány ugyanazt a szórakozott, tompa álarcot látta a legtöbb emberen, mint mindennap; de néhány arc beteges izgatottságot tükrözött, mások – egészen kevés – pedig mély, elemi undort.

Sujata fülét bántotta a suttogás, a beszéd. A temetőnek csendes, békés helynek kellett volna lennie, nem halk surrogással, zümmögéssel teli piactérnek.

– Fogadsz, kislány? Szerintem két óráig tart, míg kiszenved majd.

– Ne hallgass rá! Lesz az három is, fiatal még.

– Fiatal? Mégis mennyire lehet fiatal egy ilyen összeesküvő? Nem tudsz te semmit.

Hiába borította az eget szürke felhőtakaró, meleg volt. Ennek ellenére Sujata összébb húzta magát. – Már fogadtam.

– És?

A lány nem szeretett hazudni, de valahogy az jött a nyelvére: – Szerintem nem fog meghalni.

Röhögtek rajta, otthagyták.

A nyugtalanul körültekintgető Sujata pillantása összeakadt egy vénasszonyéval, akinek a keze akaratlanul is – a lány számára ismeretlen – imádkozó tartásban kulcsolódott össze. Az asszony úgy láthatta, Sujata rosszallja, hogy imádkozik, ezért dühös pillantást lövellt felé, tüntetőleg és az Amman imádatakor szokásos módon fonta össze az ujjait. A lány bocsánatkérőn nézett vissza, de az öregasszony mereven bámult egy nyeregtetős, rozzant kis kriptára. Így hát Sujata előrefordult, és inkább nem nézett többet körül.

Nem is lett volna rá sok ideje, mert hamarosan gárdisták érkeztek, egy hóhér, és egy magas rangú pap. Ünnepi prédikáció kezdődött, s eközben lassan halk dallamok kezdtek el felkúszni a fekete medencéből a hallgatóság felé. Kezdődik az előadás. Sujata a légzésére koncentrált, igyekezett egyenletesen tartani (annak idején színielőadások előtt nyugtatgatta magát ezzel a módszerrel), aztán, mikor ez sikerült, gyorsította-lassította, a hasába lélegzett, aztán a mellkasába, majd egy légzéssel ide is, oda is; aztán belélegzett, benn tartotta a levegőt, és csak azután fújta ki. Ismételgette a gyakorlatot, és hálás volt a kis szédülésért, amit okozott. Aztán fordított a sorrenden: a kilégzés és a belégzés közben tartott szünetet. Most még jobban megszédült. Az emelvény sarkánál még több katona jelent meg. Felvezették a pap és a hóhér mellé Ganapatot. A fiú nyugodt volt, legfeljebb csak egy kis fájdalom látszott rajta. A legtöbben legalábbis ennyit láttak volna: Sujata, aki ismerte a kedvese arcának rezdüléseit, megrettent a rajta látható ürességtől: mintha egy kút mélyébe nézett volna, aminek nem volt feneke.

A pap sorolni kezdte, mi mindenben bűnös Ganapat. Sujata tudta, hogy ha azt akarja, hogy működjön a varázs, figyelnie kellene. Ehelyett azt vette észre, hogy azzal kísérletezget, mennyi ideig tudja bent tartani a levegőt. Ájult már el ilyen kísérletek miatt, tehát igazán nem volt okos ötlet éppen most belekezdenie ebbe, de valamivel el akarta bódítani magát.

– A vádpontokban tehát bűnösnek találtuk, és az Úrnő szent akaratánál fogva azonnali halálra ítéljük. Ismer valaki enyhítő körülményt, amely miatt az ítéletet meg kellene változtatnunk?

Csend, majd halk suttogás, aztán megint csend. Ez csak egy üres frázis volt. Sujata várt. Még nem jött el az ő ideje. Sekina csak akkor segít, hogyha az áldozatot végrehajtják.

– Ebben az esetben...

A hóhér kis, kerek, kék kristályokat tett le szabályos alakzatban Ganapat köré. Zümmögés hallatszott, annyira halk, mint egy halott légy döngésének visszhangja az ember fülében.

Ganapat ajkai szétnyíltak, a fiú énekelni kezdett, de nem sabdam és nem gurmuk, hanem valami Sujata számára ismeretlen, egzotikus – talán szent – nyelven.

A kék kristályok felizzottak, és ezzel egy időben zene szólalt meg a mély, fekete medencéből is. Ganapat orra vérezni kezdett. A fiú szemei lezáródtak, a teste megrázkódott, mintha összeesni készülne, csakhogy a gerince egyenes maradt, ajkai még mindig mozogtak: Ganapat továbbra is énekelt.

Sujata gyomra felfordult. Úgy érezte, kitépik a testéből a szívét. Úgy érezte, hogy a legjobb lenne, ha most azonnal meghalna ő maga is. Körülötte néhányan kiáltoztak, fújoltak, de többnyire inkább hallgattak, vagy a sötét, mély Amman-dallamot dúdolták.

És ekkor, végre, néhány szürke porszem gördült a hangmedencébe. Aztán még néhány: Sujata nem látta, de tudta, hogy egerek hozzák. Egyre több és több hamu. A hamura koncentrált. És dúdolni kezdett. Halkan, nagyon halkan. Ez maga volt az őrület. Ez a dal annyira nem illett ide. Naudiánának az volt a véleménye, hogy éppen emiatt fog működni. Sujata nem tudta. Nem lehetett biztos benne. De egyre több hamu és hamu gördült a medence aljára. A hóhér és a pap nem vették észre, a haldoklót és a tömeget figyelték. Sujata hangosabban dúdolt.

– Sok nyelvre lefordították már – mesélte Naudiana előző nap –, de sabdamra nem. Megtanítom neked germánul, jó?

Sujata fintorgott. – De hát az olyan rút nyelv!

– Badarság. Hallgasd csak! – Azzal énekelni kezdett, a maga gyönyörű, mély hangján. Sujata ámultan hallgatta.

– És mit jelent a szöveg? – kérdezte, amikor megint meg tudott szólalni.

– Hát, nem vagyok szakértő, de valami ilyesmi: szabadság, szép isteni szikra, Elízium leánya...

– Elízium?

– A halottak boldog világa. Mint az adamiták vallásában.

– De hát ilyen nem is létezik.

– De jó lenne, ha létezne, nem?

– De.

És Naudiana lefordította neki az egész dalt, és mire a nap éjre vált, Sujata kívülről fújta a szöveget, a fordítását, akkor se tudta volna elűzni a fejéből a dallamot, ha éppenséggel el akarja.

Sujata énekelni kezdett, bár szavai még nem hallatszottak a tömeg morajában. Valaki egy egész kis zsák port öntött a fekete medencébe. Erre végre felfigyelt egy gárdista, és elindult a tömegben, próbálván nem szem elől veszíteni a tettest. Amman halk döngése egyre halványult. A tömeg összezavarodott, katonák keresték a zavarkeltőket, valaki még egy kis port öntött a fekete medencébe, és másvalaki még többet... a közösség moraja, úgy tűnt, elnyeli Sujata kis hangját...

Ganapat a kék kristályok körén belül összepréselte az ajkait, és kinyitotta a szemét. Sujatát megdöbbentette a kedvesének arca, érezte, amit a fiú érzett, és ekkor igazán énekelni kezdett.

Valaki átvette a dallamot Sujata ajkáról. Aztán még valaki: az énekesek, akiket Naudiana összegyűjtött, végre megkapták a jelet, amire vártak. A tömegben új és új hangok ébredtek, sorban egymás után. A fekete medencében most már annyi hamu volt, hogy az istennő hangja alig hallható zúgássá tompult. Ganapat összerogyott, mozdulatlan zsákként feküdt az emelvényen. Mostanra az új éneket már világosan lehetett hallani a temetőben, száz és száz torok énekelte, a hóhér és a pap mozdulatlanná dermedtek, a gárdisták hiába próbáltak az emberekre támadni, hiába fojtottak vagy szúrtak halálra bárkit, az új hang hullámként terjedt, elborított mindent...

Énekelni kezdett a vénasszony, aki besúgónak nézte Sujatát, énekelt egy csapat kisgyerek, akiket a szüleik sírva cipeltek el a kivégzésre, énekelték fiatalok és öregek, férfiak és nők, jók és rosszak, mindenki az ég alatt... nem is lehetett hallani a reccsenést, amikor a fekete medence kettétörött, és az éneklők nem is csodálkoztak, mikor a hamuból holtak szellemei formálódtak meg, és zengték velük együtt a réges-régi dalt.

Valahonnan egy hegedű került elő, könnyedén követte az egyszerű dallamot. A tömeg megindult, ki, ki a temetőből, a város főtere, az újonnan épült Amman-templom felé. Az egyik gárdistát közben a saját fojtóhuzalával ölték meg, egy másikat halálra szúrtak, egy harmadik elesett, és a tömeg halálra gázolta. A hóhér vért köhögött fel, ahogy valaki egy éles sziklával a fejére sújtott, a papnak pedig ekkor már a nyomát sem lehetett látni. Felpüffedt hulláját napokkal később sodorta a felszínre a csatorna, és senki nem tudta, pontosan hogyan került oda. Sujata látta, hogy Ganapat az emelvényen fekszik. A lány mellett egy fuvolás jelent meg, gyönyörű díszítéseket tett az egyszerű népdalra, játszott a tempóval, a hangerővel. Sujata félrelökte a zenészt, izzadtságszag, kosz és vér bűzén, egymáshoz préselődő testek között furakodott át, az emelvény felé tartott. Látta Naudianát, ahogy a fiú mellett ül. A nő úgy dönthetett, tekintettel lesz a közszeméremre, mert vékony, kék köpenyt vett magára, ami így sem sokat rejtett el a testéből.

Sujata felmászott az emelvényre. Most vette csak észre, hogy mennyire megizzadt, és hogy még mindig énekel. Elhallgatott. – Él?

– Igen – mondta Naudiana.

A lány a kedvese felé hajolt. Ganapat felnézett rá. – Befejezzük, amit elkezdtünk. – Ezt mondta, és lehunyta a szemét. Hümmentett, talán egy dallam utolsó darabkáját, és lehunyta a szemét. Sujata sírni kezdett, üvöltött és ordított, az elmúlt nap minden feszültsége kirobbant belőle. Értelmetlen szavakat kiabált, magát ostorozta, a tenyerébe mélyesztette a körmeit, aztán a karjába karmolt; majd, minden átmenet nélkül, énekelni kezdett. Nagyon sokáig énekelt.

Elhallgatott, a kezébe temette az arcát. Szipogott. Mikor felnézett, tetoválással megjelölt arcú Sekina-hívőket látott maga körül. Körben ültek, férfiak és nők, az Amman-hit szokott, egyszerű szabású, sötét ruháit hordták, de az arcukra festett jelek ragyogóan színesek voltak. Sujata hirtelen nagyon gyűlölte őket. – Hol van? – kérdezte, és Ganapatot nézte. – Hol van? Melyikőnk Túlvilágában? Mert itt nincs, és ti vettétek el tőlem!

Egyikük sem szólalt meg. Festményre, színdarab díszletére hasonlítottak Sujata szemében, nem emberekre. A távolban egyszer csak óriási recsegés-ropogás, csengés-bongás hallatszott, míg a dal tovább zúgott, önállóan lebegett a tömeg fölött.

– Az Amman-templom – mondta az egyik nő, akinek sötét színű festés emelte ki a jobb szemét, és vér módjára futott le a nyakán.

– Istennő – szólalt meg Naudiana, és hangja olyan volt, mintha minden más zaj fölé emelkedne volna, vagy mintha egy másik valóságsíkon szólna. – Istennő, köszönjük, amit adtál nekünk. Kérlek, vedd vissza a fájdalmat, tedd semmissé a sírást, másítsd meg a keserű imádságot! A történetnek vége van, láttad, amit akartál. Te vagy az, aki fájdalomból örömet tudsz teremteni, és senki más.

Vártak. Sujata remélte, nagyon remélte, hogy tudja, mire várnak.

Ganapat kinyitotta a szemét. Azt mondta: – Odaát világosabb volt. – Aztán nem mondhatott többet, mert Sujata átölelte, és elhalmozta csókokkal az arcát és az ajkait. A távolban sikoltozást lehetett hallani a levegőben terjengő dallam felett.

Sujata a két kezébe fogta a kedvese fejét. – Azt hittem... – nem tudta elmondani, mit hitt. – Nem volt igazam. Szükségem van rád.

– Akkor itt maradok – mondta Ganapat, és megint lehunyta a szemét, és felkiáltott, amikor Sujata tenyere csattant az arcán.

– Ezt ne csináld! Ne halj meg!

– Nem fogok – mondta a fiú. – Nem fogok.

És nem is halt meg, hanem életben maradt, és boldogan éltek mind a ketten a városban, amit a szent hang szabadított meg a vakbuzgóság karmai közül, és ahol a mai napig kevés becsülete van bármilyen szabálynak. A város nevét megváltoztatták: ma már nem kötődik istenhez vagy istennőhöz, hanem egyszerűen csak Puramnak nevezik. Ma megint láthatunk errefelé színészeket, zenészeket, egyetemeket, táncosokat és bordélyházakat. Puramot előszeretettel látogatják mindenféle vallás követői, de a hagyomány szerint elsősorban a minden javukról véglegesen vagy egy időre lemondott hívők; és az egész Pantheán nem találni még egy olyan várost, ahol annyira veszélyes lenne egy szűk sikátorba merészkedni, vagy éjjel üres utcákon járni, mint itt. Van egyfajta különös büszkeség abban, ahogy a lakosok sopánkodnak ezen a körülményen. Puram romantikusabb lelkületű költői így mentegetik a helyzetet: nincs még egy olyan szabad város, mint a miénk.

[1] A térmandala egy nagyon nagy, magas, tölcsér formájú, finom kidolgozású eszköz, a nap- és holdsugarakat képes zenévé, majd különböző anyagokká: fémmé, kővé, sőt még durva textíliává is átalakítani. Nevét onnan kapta, hogy a tölcsérre felülről lenézve a hinduizmus absztrakt istenábrázolásaihoz, a mandalákhoz hasonló képeket láthatunk.