Jó testvérek

(A novella az Amúgy 2014. tavaszi számában jelent meg: http://amugy.hu/index2.php/jo-testverek/ )

Jó testvérek

A világ még friss volt. A Nap ragyogott az égen, a réteket, de még a bokrokat és a fákat is virágok sokasága borította. A méhek megvitatták egymással, hogy jobb helyre nem is kerülhettek volna az egész teremtésben, és önnön tökéletes helyzetük teljes tudatában döngtek-zümmögtek a végtelen mezők fölött, magas cédrusok és még magasabb, sziklás hegyek alatt.

Az új földet máris elkezdte felszántani valaki, másvalaki pedig birkákat legeltetett.

A szántóvető ott állt a földje mellett, és nézte, ahogy lassan sarjad a vetés. Hosszú idő óta először nyugodott meg egészen. Itt csak növények voltak, kék ég és lágy tavaszi szellő. Mennyivel egyszerűbbnek tűnt a világ így, az összes többi ember nélkül! Itt végre távol volt a szüleitől, akik saját bevallásuk szerint minden rossz okozói voltak a Földön, és távol volt az idegesítő testvérétől, akinek az volt a meggyőződése, hogy szabad megenniük az állatokat.

A szántóvető már készen volt a munkájával aznapra; most csak ült kis földje mellett, és nézte a zsendülő vetést. Néha beszélt a búzűhoz, és hálás volt azért, hogy van, aki meghallgatja, most azonban csak ült, hálásan a csendért, amivel fogadta.

Ám az ég hamarosan beborult, sötétség ereszkedett a világra. A fiatal növények észlelték a levegő apró változásait, és izgatottan várták az esőt.

A kis szántóföld közelében egy-két fa állt. Ezek egyike alá húzódott be a szántóvető, onnan figyelte tovább a növényeit, velük együtt örült az esőnek. Csak ne legyen vihar!, reménykedett. Nem tenne jót nekik.

A pásztor felnézett az égre, és bevezette a nyáját a fák közé, hogy meg ne ázzanak. A birkák követték: fehér, bolyhos és puha sokaság hullámzott keresztül a zöld mezőn.

A felhők csak egyre gyűltek és gyülekeztek, míg végül beborították az egész eget. Akkor aztán kavarogni kezdtek, óriási, fekete és szürke örvénnyé változott az ég. Fehér villámok borították sápadt fénybe a világot, dörgés rezgettette az addig oly nyugodt levegőt. A virágok szorosabbra zárták a szirmaikat; a bárányok is összebújtak az erdőben.

A szántóvető összébb húzta magát a fa alatt, aminek a hátát vetette. A növényeit nézte. Csak ne legyen bajuk!

A következő villám majd’ az egész eget megvilágította, olyannak tűntek tőle az esőtől terhes felhők, mintha egyetlen, nagy szörnyeteg volnának, amelynek a vére az éles, fehér villámfény. A táj üde zöld színei megfakultak, elszürkültek; a villámok pedig időről időre vad, kristálytiszta ragyogással és mély, fekete árnyékokkal festettek meg mindent. Egy ilyen, hirtelen felvillanó, tiszta képben a szántóvető meglátta az öregembert, aki az apró, friss növények fölé hajolt. Ki akart szaladni a fa alól, elkergetni a feketébe öltözött, nagyszakállú Öreget, de ebben a pillanatban lezúdult a jeges eső. A sok víz feláztatta a talajt, a kisebb és nagyobb jégdarabkák eltörték a fiatal növénykék vékony szárát. A szántóvető szemébe könnyek gyűltek. Kereste volna az öregembert, de az vagy nem volt ott, vagy – ami valószínűbb – nem látszott az esőben, s a férfi saját könnyeinek fátylán keresztül. A víz a fáról a szántóvető nyakába folyt. Rázni kezdte a hideg. A következő villám fényénél végre meglátta a fekete csuklyát viselő Öreget: ő is ott állt a fa alatt, csak egy lépésnyire a férfitól.

– Hamarosan eljön az áldozat ideje. – Furcsa hangja volt: száraz levelek zörgésére, kövek csattanására, mennydörgésre hasonlított. – Te és a testvéred fél év múlva elhozzátok nekem a legjobbat abból, amit megtermeltetek. Ennyivel még tartoztok azért, amit a szüleitek tettek ellenem.

A szántóvető nem tudott mit mondani, de már nem is lett volna kinek: az öregember, ahogy befejezte a beszédet, eltűnt. A férfi szívéről lassan olvadni kezdett a rémület.

– Hogyan vigyek el neked bármit is, ha egyszer megölöd őket? – kérdezte a könnyein keresztül, de az eső elmosta a szavait.

– Nem bízom benned, ugye, tudod? – kérdezte a pásztor a sötéttől, ahol korábban az öregember állt. Gondoljon bármit az az érzékeny, széplelkű testvére, ő nem volt gonosz. Meg kellett ölnie a juhait ahhoz, hogy megehesse őket, persze; valamit ennie kellett. Néha, ha levágott egy bárányt, az öregemberre gondolt, és arra, hogy mit tett a családjával. Utána mindig nyugodtabbnak érezte magát. Lehet, hogy a bátyja észrevett ebből valamit, és ez riasztotta el. Lehet.

Akárhogy is, az öregember nem kap a birkák közül egyet sem. Ez biztos.

A pásztor a juhai között sétált, várta, hogy véget érjen ez a szörnyű eső. Észrevette, hogy akaratlanul is azon gondolkozik, hogy melyik állatot tudná feláldozni. Dühös volt magára, megpróbálta elterelni a gondolatait, de azok utána mégis visszatértek az Öreg kéréséhez.

Meglátott egy kis, csenevész bárányt, aminek kiállt két oldalra a füle, és folyton csipás volt a szeme. Ezt? Nem, ez olyan kedves kis ártatlan állat. Ő maga talán megöli majd egyszer; de hogy az öregember kezére adja? Még mit nem! Végignézett a kosokon. Ezekre mindre szükség van. Erősek, megvédhetik a nyájat, ha arra kerül a sor. A nőstényeket pláne nem akarta odaadni. Kellett neki a tej, a sajt, és a kis bárányok is.

Az eső lassan csendesedett.

Másrészt viszont, folytatta a gondolkodást a pásztor, az öreg már bebizonyította, hogy milyen kegyetlen tud lenni. Ki tudja, mit gondolna ki legközelebb, hogy még ennél is rosszabb legyen a sorsuk? Lehet, hogy elvenné tőlük a friss levegőt és a tiszta vizet, vagy örökös éjszaka, netán szüntelen, forró nappal köszöntene rájuk. És nem csak neki lenne rossz, hanem az egész családjának: boldogtalan szüleinek és annak a finom lelkű – de jó indulatú – bátyjának is. Valószínűleg szenvednének a juhok, sőt, szenvedne talán az egész nagy világ. Mégis jó ötlet lenne áldozatot vinni neki. Meglátott egy szép, kövér fiatal birkát. Ez egy hónap múlva valóban gyönyörű, értékes állat lesz. Elviheti annak a gonosz Öregnek, ha az cserébe nem bántja az embereket többé.

Mostanra alábbhagyott a vihar; a természet elkezdett magához térni a jég és az eső támadása után. Valaki közeledett a pásztor felé. A bátyja volt az, az a légynek sem ártó, érzékeny ember. A fiatalabb fiú sokszor felajánlotta neki, hogy együtt kellene élniük és gazdálkodniuk: ehetnének sajtot, tejet, húst, kenyeret is. Mindkettejüknek jobb lenne. De a szántóvető ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül akar maradni. Merthogy ő nem eszik az állatokból. A pásztor pedig elfogadta a döntését.

Az idősebb testvér soha nem volt se erős, se izmos, azonban vékony tagjai ellenére is mindig egészséges maradt. Most viszont vontatott, fájdalmas volt a mozgása, és a szemeiben olyan kétségbeesés ült amilyet a pásztor csak a szüleik szemében szokott látni.

A két testvér hosszan nézte egymást, mielőtt megszólaltak volna. Végül a fiatalabbik törte meg a csendet. – Nálad is járt, igaz?

A szántóvető bólintott. Megpróbált minél gyorsabban túl lenni a mondanivalóján. – Nem tudok mit vinni neki. Csak most bújt ki a búza a földből, lehetetlen, hogy megérjen még ebben a félévben; és a jég most elverte a javát.

– Talán azt akarja, hogy te is birkákat legeltessél. Van itt elég, hogy neked is jusson belőle.

– Szerintem pedig csak játszik velünk. Mintha bábok, vagy inkább játékbabák lennénk, akik előadják a történetet, amit ő kitalált. – Arra számított, hogy a testvére megpróbálja megbékíteni, rábeszéli, hogy engedelmeskedjen, ahogy ezt javasolta annak idején akkor is, amikor összevesztek a szüleikkel. De nem így történt.

– Igen, jól mondod: csak játszik. – Jólesett neki, hogy végre kimondhatja mindezt. – Először volt az a dolog a kígyóval, és most folytatja ugyanazt. Olyan, mint egy kisgyerek. Vajon mi történik, ha ezt teszem velük? Annyira élvezi, hogy rángathat bennünket, hogy eltiporhat egy mozdulattal, de nem öl meg, csak kínoz, mert ő annyira kegyes és irgalmas!

A szántóvető megkönnyebbült. – Ugyanezt érzem – válaszolta. – Én szerettem azokat a növényeket, tudod?

– Tudom. De mit akarsz tenni? Én mondom, legyen akármilyen kegyetlen, szerintem áldoznunk kellene neki. Emlékszel, mit művelt anyával és apával amiatt az alma miatt.

Kis csend után a szántóvető ezt mondta: – Gondolkoztam azon, hogy nem kellene-e nekem is birkát tenyésztenem.

– Igen...

– Hogy rossz dolog-e, hogy megölöd őket.

– Én... – kezdte volna a pásztor.

– Tudom, neked nem probléma. Lehet, hogy igazad van. Szabad bántanunk másokat.

A pásztor várt.

– A birkákat még mindig nem tudnám megölni, mert nem ártottak nekem – folytatta az idősebb testvér.

– Bátyám...

– Várj! Őt viszont igen. Bántotta anyáékat, bántott minket, és most viharral és villámokkal fenyeget. Mi lesz, ha gyerekeink születnek? A mi családjainkat is ilyen félelemben fogja tartani, örökkön-örökké. Hacsak nem teszünk valamit, hogy megállítsuk.

A fiatalabb fiúnak egy ideig a torkában rekedtek a szavak. Utána is csak ennyit tudott mondani: – Ő teremtett minket.

– Lehet, de attól már mindjárt szabad zsinóron rángatnia minket? Úgy tűnik, anyáék bűne miatt az összes embert meg akarja büntetni, aki valaha is élni fog. Ez szerinted igazságos?

– Apa és anya nem ezt tanították nekünk. Azt mondták, legyünk engedelmesek.

– Mert féltek. Gondolj bele: egyszerre megszüntethetnénk a félelmünk legfőbb okát.

A pásztor gondolkozott. – A világ vajon nem pusztulna el az Öreg nélkül?

– Nem hiszem. Benne van a világban? Olyan ő, mint a szép zöld fű, mint az ég felhője, békés, mint a madarak, nyugodt, mint a tó vize?

A fiatalabb testvér hosszasan hallgatott, aztán bólintott. – Rendben van. Csináljuk! De hogyan ártsunk neki?

– Öcsém, ki volt az, aki olyan csúnyán elrontotta az Öreg tervét?

– Nem tudhatjuk...

– Nem, tényleg nem, de egy próbát megér. Mit gondolsz, hol élhet a Kígyó?

Egy pillanatig csend volt. Aztán a pásztor felkiáltott. – A láp az erdő mögött! Emlékszel, mint mondtak róla anyáék.

– Akárhol játszhattok, csak ott nem – válaszolta a bátyja, és az arcán elképedés terült szét. – Ugyanazokat a szavakat használták.

A pásztor a birkák felé fordult. – Menjetek ki a legelőre nyugodtan. Elállt az eső. – A földre ütött a botjával, mire az eddig fekvő és összebújt nyáj feltápászkodott, megindult a mezőre.

– Bámulatos – mondta a szántóvető. – Milyen engedelmesek!

– Rád meg a növények hallgatnak. Ezért mondtam, hogy jól tudnánk együtt élni.

A bátyja vállat vont. – Indulhatunk a lápra.

Nem kellett messzire menniük. Átvágtak a sötét erdőn, de nem tévedtek el: kisebb korukban rengeteget játszottak errefelé. Fákra másztak, fürjek és borzok után futottak, egyszer pedig őket kergette meg egy Iszonyatos Erdei Szörny, amiről később kiderült, hogy egyszerű róka, ami, ha a két testvér nem menekül előle, sokkal jobban fél a fiúktól, mint azok tőle. Az, amikor a rókáról szóló történetet elmondták a szüleiknek, egyike volt annak a néhány alkalomnak, amikor mosolyogni látták az anyjukat.

Az erdőben haladva időről időre hátra- és föltekintgettek. Vajon követi őket valaki? Lángoló pallost szorongató kerub, sokszemű trónus, erős kezű és villám-orcájú szeráf? Esetleg maga a feketébe öltözött öregember? De nem vették észre, hogy bárki is lenne rajtuk kívül az erdőben. Még az állatok is csendesek voltak: csak egy harkály kopácsolt valahol, és rigók rebbentek föl az avarból, mikor a férfiak közel értek hozzájuk.

A láp fölött sűrű pára szállt, melyet a napfény néhány folton aranyszínűre festett. A hol tiszta, hol algákkal teli vízen békalencse úszott. A felszínt helyenként mohapárnák és kis zöld szigetek szakították meg. Néhol egy-egy sárga tündérrózsa is feltűnt. A parton a kövek közé olvadó, barna varangykórus vartyogott, a vízben ezüstös halak cikáztak.

– Kígyó – suttogta a szántóvető, és letérdelt a parton. – Kígyó, itt vagy?

A víz fodrozódott, a halak szétrebbentek; karcsú alak mozgott a mélyben, és tört a felszín felé. Vízisikló fekete feje bukkant elő, gyanakodva szemlélte a testvérpárt.

– Rájöttünk, hogy igazad volt – mondta a szántóvető, aki az idefelé vezető úton végig ezt a néhány mondatot fogalmazgatta. – Nem jó bíznunk az Öregben, mert csupa rosszat tesz velünk. Ha anya és apa nem ettek volna az almából, nem jöttünk volna rá, de így van.

A Kígyó továbbra is csak nézte őket. Fekete arcának érdeklődő, és kissé cinikus kifejezést kölcsönzött a szemzugait díszítő két sárga félhold. Az idősebb testvér kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. – Szeretnénk... véget vetni a kegyetlenkedésének. Azért jöttünk, mert te talán tudod, hogyan tegyük.

A sikló egyikükről a másikra nézett. – Segítek – mondta. A hangja lágy volt, bölcs, idős asszonyé. Elősiklott a vízből, összetekeredett, és így figyelte a testvéreket. – De nem ingyen. Gyűlölöm az Öreget, aki megátkozott engem, és ebbe az állati formába kényszerített, de ez nem jelenti, hogy szeretlek benneteket, annak a gyenge nőszemélynek a gyerekeit. – Megállt egy pillanatra. – Mit adtok nekem a segítségemért?

– Nem elég, hogy meghal az Öreg?

– Nem. – A sikló egyikükről a másikra emelte a tekintetét, aztán visszatért az idősebb fiúhoz. – Mit adtok, ha segítek nektek?

A két testvér egymásra nézett. A pásztor szólalt meg. – Adhatok egy bárányt, és a bátyám növényeket.

A Kígyó hirtelen felágaskodott, a szeme dühösen villant, feje alatt aranysárga és vörös bőrredők nyíltak szét, és sziszegett. – Olyannak képzeltek, mint ő?

– Nem, persze, hogy nem – válaszolta a pásztor. A torkában érezte saját felgyorsult érverését. – De nem tudjuk, mit vársz tőlünk.

A Kígyó visszaereszkedett, a ragyogó színek viszont nem tűntek el róla; most már inkább kobrára emlékeztetett, mint vízisiklóra.

– A bocsánatodat kérjük – tette hozzá a fiatalabb fiú.

– Elfogadom – mondta a Kígyó. – Hát halljátok a történetemet, ha már az a rest apátok nem tudta elmesélni nektek. Én voltam az első nő, aki ebben a világban élt. Egyenlő voltam az első férfival, ugyanaz illetett meg engem, mint ami őt; és mivel azonos erejű volt az akaratunk, de eltérő a természetünk, rendre összevesztünk a legapróbb dolgokon is. Mindketten irányítani akartuk a másikat. Az Öreg egy ideig figyelte, ami történt, és aztán úgy határozott, elejét veszi a további vitáknak: engem kígyóvá változtatott, utána pedig megteremtette a második nőt, akinek alaposan elmagyarázta, hogy köteles engedelmeskedni a férjének. – Mintha a jeges fekete hüllőszemek egy rövid pillanatra megértővé váltak volna: – De ti nem tehettek arról, hogy kinek a fiai vagytok, ez igaz. Az pedig, hogy ellent mertetek mondani az Öregnek, világossá teszi, hogy mégis van bennetek valami, ami többé tesz benneteket az ő játékszerénél.

– Mit kérsz tőlünk? – kérdezte a szántóvető.

– Az elsőszülöttjeiteket. És az ő elsőszülöttjeiket, hetedíziglen. Ez is kevés kárpótlás lesz azért, hogy nem lehettem az emberiség anyja.

Az idősebb testvér erre nem tudott mit mondani. Némi habozás után az öccse szólalt meg: – Mit akarsz tenni velük?

– Felnevelem őket – válaszolta a Kígyó. – Szabad nép lesznek, akik nem az Úr gyenge fajtájából származnak, és egy napon legyőzik azt.

A pásztor megütközve nézett rá. – Háborúra készülsz ellenünk?

A kígyó felnézett a testvérpárra. – Ti az Úr népe vagytok? Az árulókat száműzni szokták azok, akiket elárultak. Nem, én a szüleitek többi gyerekéről beszélek, a kötelességtudó, csendes lányokról és a durva, mindent maguknak akaró férfiakról.

– A szüleinknek nincs is...

– Majd lesznek. Szaporodni és sokasodni fognak.

– Miért segítenénk neked elpusztítani a saját testvéreink gyerekeit?

– Talán azért, amiért a teremtőtöket is meg akarjátok ölni, nem?

A testvérek hallgattak.

– Vagy arra vágytok, hogy az mától fogva mindenki, mindörökké egy önző és kegyetlen isten árnyékában éljen? A nők szolgáljanak, a férfiak uralkodjanak, és soha ne legyen szabadság és öröm ezen a földön?

Újabb hosszú hallgatás után a szántóvető szólalt meg. – Honnan tudjuk, hogy te jobb lennél, mint ő?

– Nem tudjátok. Azt tudjátok, hogy őszintének látszom és többre tartom a szabadságot egy gyermeklelkű isten elveinél. – Mikor a testvérek még mindig nem szóltak semmit, így folytatta: – Nem mondom, hogy minden tökéletes lesz, ha engem választotok. Nem köszönt egyenlőség és örök boldogság a Földre, ha az Öreg meghal. Azt hiszem, annak már mindörökre vége van... de az is lehet, hogy ilyesmi soha nem is volt. Nem tudom. De most eltűnhet a világból az a kényúr, aki mindenkit a saját akarata szerint rángathat, és helyette a népeknek lehetősége nyílik arra, hogy megharcoljanak a saját szabadságukért.

A szántóvető szólni készült, de a testvére megelőzte: – Megbeszéljük egymás között.

A Kígyó lassan bólintott, és leeresztette a fejét összetekeredett testére, mutatván: tud ő várni. A fivérek behúzódtak az erdőbe, ott suttogtak egymásnak, fél szemüket a hüllőn tartva.

– Én csatlakoznék hozzá – szólalt meg a szántóvető.

– Igen, azt láttam – válaszolta a testvére. – De gondolkozz: nincs más mód rá, hogy elérjük, amit akarunk?

– Mire gondolsz?

– Nem tudom.

– A kerubokon keresztül nem juthatunk vissza az Édenkertbe.

– Vannak történetek – mondta a pásztor – egy angyalról, aki szembeszállt az Úrral.

– És milyen sikeres volt az az angyal! Éppen a Pokol legmélyén van, és a legnagyobb szenvedéseket állja ki. Nem hiszem, hogy az ő segítségét tudnánk kérni. És akkor a Kígyón kívül mi marad még nekünk? Imádkozzunk? Ó, Teremtő, megtennéd, hogy lassú kínok között kimúlsz?

– Nem tudom – válaszolta a pásztor, megrettenve és meglepődve testvére cinikus hangnemén. Ez az én bátyám, aki nem ártana egy fűszálnak sem, ha nem lenne muszáj? – Nem tudom, mit tegyünk.

– Azt tegyük, amit mondtam.

– Odaadnád neki a gyerekeidet, és az ő gyerekeit, és az övéit és az övéit is?

– Nem érted. Egészen csatlakoznék hozzá. Várost alapítunk, amelyben együtt él az ő népe a mienkkel.

– És megtennéd a húgainkkal, amit megtettek a Kígyóval is? Elvennéd tőlük a fiaikat és a lányaikat?

A szántóvető gondolkozott. Az öccse várt, majd mondani akart valamit, de aztán látta, mennyire a gondolataiba merült a másik, és inkább nem szólt semmit. Végül aztán az idősebb fiú megszólalt: – Én megtenném, öcsém. Kegyetlen vagy sem, de hát mi más választásunk van? Inkább ártok háromszáz nőnek, mint hogy szolgasorsra ítéljem az összeset, aki valaha meg fog születni.

Az öcs nem felelt rögtön. De aztán azt mondta: – Rendben van. Valószínűleg iszonyatot hozunk magunkra...

– De nem parancsolhatnak nekünk többé. Akármi történik is velünk, az a saját szabad akaratunkból történik.

– Szabadság.... – A pásztor nem sok meggyőződéssel ejtette ki a szót.

– Anya és apa azért buktak el, mert szabadok akartak lenni. Tartozunk nekik ennyivel, nem?

Ez, úgy látszott, meggyőzte fiatalabb fivért. – Legyen – mondta. – Nem tudom, mit idézünk így magunkra, de legyen, ahogy akarod.

A szántóvető arcán olyan eltökéltség és sötét öröm terült szét, amilyet a testvére még soha nem látott. Ez bizony nem a füvekkel beszélgető, a legyet sem bántó bátyám. Ami még jobban megrettentette a pásztort, az az volt, hogy mintha saját magára ismert volna a testvére arckifejezésében. – Menjünk, mondjuk el a Kígyónak!

A hüllő közben visszaváltozott egyszerű vízisiklóvá. Mikor meghallgatta a testvéreket, lassan bólintott. – Ha megszegitek a fogadalmatokat, megvárom, míg tíz és száz gyereketek születik, és akkor fogom halálra marni őket, hogy öreg és rút feleségeitekkel még hosszú évekig sirathassátok nemzetségetek lassú halálát.

– Mi történik, ha te szeged meg, amire megesküdtél?

– Arra nem fog sor kerülni. Hallgassatok meg!

A lápra csend és még sűrűbb pára ereszkedett. A szitakötők leszálltak, a halak megpihentek a vízben, a varangyok és a levelibékák elhallgattak. Egy harkály kopácsolása hallatszott még, visszhangzott a távolban, aztán az is elhalt.

– Az Úr azt kéri, hogy áldjátok, éltessétek és áldozzatok neki. Ő adott nektek életet, de neki ugyanolyan szüksége van rátok, mint nektek őrá. Amikor Ádámot és Évát megteremtette, mindketten kaptak egy-egy darabot a Szent Lélekből. Mikor ettek az almából, hasonlatossá váltak az Úrhoz, sőt többé őnála, mert a teremtésben Isten elfáradt, és önmaga nagy részét alakította a világgá. Ő csak akkor tud uralkodni rajtatok, ha elhiszitek, hogy tud, ha éltetitek, ha imádkoztok hozzá. Különben olyan gyenge, mint a harmat, hit nélkül árnyékká és füstté válik, mert nektek adott egy darabot a lelkéből.

– Nem értem – mondta a szántóvető. – Ne higgyük el, hogy uralkodni tud rajtunk? Hiszen folyamatosan bizonyítja, hogy tud.

– Nem csak hitetlenségről beszélek. Hanem arról, hogy ha ő megátkozhatott titeket, akkor ti is megátkozhatjátok őt.

A fivérek egymásra néztek.

– Működhet – mondta a pásztor. – De hogyan átkozunk meg valakit?

– Egyszerű – válaszolta a bátyja. Úgy csillogott a szeme, hogy az a fivérének egyre kevésbé tetszett. – Csak Istenre gondolsz, és elkezdesz beszélni, kimondod, amit mindig is ki akartál mondani, az összes gyűlöletedet, és hogy mit kívánsz neki.

– És megtörténik, amit akarunk?

– Megtörténik – válaszolta a Kígyó. – Mit gondoltok, miért olyan fontos neki, hogy imádjátok? Ő a szavaival teremtett mindent, és ti a saját szavaitokkal folyamatosan megteremtitek vagy elpusztítjátok őt. – Felnézett rájuk. – Segítettem?

– Igen.

– Emlékezzetek rám – kérte a Kígyó, és a lápba siklott. Már csak egy egyszerű vízisikló volt, sebesen távolodó fekete árnyék a víz mélyén, aztán már az sem: karcsú alakja beleolvadt a növények alatti sötétségbe.

A pásztor hátán végigfutott a hideg. Csak most értette meg igazán, hogy mire készülnek. Szeretett volna visszafordulni és elfutni, és odaadni az Úrnak azt a csenevész bárányt – vagy akár egy kövérebbet is – de fékezte magát. A bátyjának igaza volt: a szabadság fontosabb, mint a pillanatnyi béke. És most már be akarta fejezni, amit elkezdett.

– Gyűlöllek, Uram – mondta. A szántóvető összerezzent, ahogy a csendet hirtelen megtörte a fivére hangja, de a fiatalabb fiú nem foglalkozott vele. – Gyűlöllek, és minden okom megvan erre. Azt mondod, a bűneik miatt átkoztad ki a szüleimet az Édenkertből. Mindketten ettek az almából ez igaz, de te voltál az, aki odaállítottad eléjük a fát, az örök kísértést, te teremtetted meg a Kígyót, és te engedted be az Édenkertbe. Aztán az első vétkükért, az első hibáért kiátkoztad őket. Irgalmas Isten lennél? Ezek után még ezt mered állítani magadról? Azt kéred, hogy zengjük a dicséretedet, miután örök szenvedésre ítéltél bennünket. Gyűlöllek, Uram, halj szörnyet ott, ahol vagy, mert én nem vagyok hajlandó tovább szolgálni téged, és senki más sem fog, soha, soha többé.

Megdörrent az ég, de nem úgy, mint ahogy vihar idején szokta; inkább olyan hang volt, mintha egy hatalmas szikla kettétörött volna. Óriási, ólomszürke felhők gyűltek a két testvér fölé. Nagy zaj kerekedett: az állatok, akik csak tehették, messzire szaladtak a láptól; a békák az erdőbe ugráltak, a madarak a fák fölött repültek a nyílt mezők felé. A halak a nád közé és a békalencse meg a liliomok levelei alá bújtak, a férgek olyan mélyre fúrták magukat a földbe, amennyire csak tudták.

A nagy ricsaj után mély, üres, feszült csend ereszkedett a lápra.

– Uram – szólalt meg az elsőszülött fiú. – A testvérem már elmondta, mi okom van gyűlölnöm téged. Egy apró botlás miatt bocsátottál átkot az egész családomra, az egész fajtámra. A növényeim voltak az egyetlen örömem, egész eddigi életemben csak őket értettem igazán. És most őket is megölted, és azt a kicsit, ami még megmaradt, azt is magadnak akarod. – A szántóvető mély levegőt vett. – Azt akarom, hogy lassan sorvadj el, hogy minden teremtményed legyen hűtlen hozzád, azt akarom, hogy érezd át az összes fájdalmat, hogy érezd az összes halált, amit nekünk okoztál! Érezd a kínt, amit mi érzünk, és halj meg bele, hogy soha többé ne tudj ártani senkinek sem!

Az ég ismét megdördült, szakadni kezdett, vörös eső és izzó, sárga parázs, és vasszögek. Fájdalmas kiáltások hallatszottak mindenhonnan: asszonyok és gyerekek sírása, könyörgés a kegyelemért, fájdalmas imádságok Istenhez.

A pásztor szíve összeszorult. Mondani akart valamit, harcolni akart, de nem tudott. Az égből hulló vér beborította, a parázs átégette könnyű posztóruháját. A sebei üvöltöttek a fájdalomtól, és az égett részeket hamarosan vasszegek és állatok nagy, éles karmai szakították fel. Mikor a fiatalabb fiú körülnézett, semmit nem látott, aminek karma lehetett volna. De a láthatatlan szörnyeteg ott volt, lassan, fokonként kínozta őt.

A szántóvető szólalt meg. A testvére fel sem ismerte a hangját, úgy elváltozott a kíntól és még valami mástól, amiről ő nem is akarta tudni, hogy micsoda. – Ez nem segít rajtad. Soha többé nem imádkozunk hozzád. Nem csapsz be a hazugságaiddal, és nem kényszeríthetsz. – Több erő költözött a hangjába. Az égre nézett, egy fehér parázs-darab éppen a homlokán találta el, még fel is lobbant, mikor a bőréhez ért. – Sorvadj csak el! A világ jobb hely lesz nélküled.

Vörösen izzó ujjak kulcsolódtak Ábel torkára. Felnyögött, hörgött, szabadulni igyekezett a gyilkos, forró szorításból, de nem tudott.

A szántóvető üvöltött, a testvérét megölni próbáló öregember mögé került, és kezébe fogta az apró sarlót, amit arra használt, hogy a gyomokat eltávolítsa a földjéről. Az öreg nyakába vájta az éles fémet, de az beleakadt a vén bőrbe: nem tudta elvágni. A testvére nyögdécselt. A szántóvető suttogni kezdett, egyenesen az öregember fülébe.

– Senki, soha nem fog emlékezni rád, nemhogy hinni benned. Föld alatt porladó csont, rothadó hús sem leszel, senki nem szeret és nem imád majd, elfelejtik a nevedet, eltűnik a kegyetlen játékaidnak az emléke is, és a világ boldog és szabad hely lesz...

A pásztor érezte, hogy a szorítás meglazul a torkán. Nagy, vörös sebek keletkeztek a bőrén, de megint kapott levegőt, és az ütőere sem szakadt át. Az eső is csendesedett, az vénember pedig térdre rogyott. A földet bámulta. Felnézett volna, de nem volt elég ereje megmozdulni.

Az Öreg elterült a földön. Nem lélegzett, bár korábban se vett levegőt soha. Lassan, lassan porrá változott a teste, a fekete köpeny, a vén, aszott bőr. Valami ragyogó szabadult ki belőle, ami egy pillanatig tanácstalanul lebegett a barna és fekete porkupac fölött, aztán ezer és ezer apró darabra robbant szét, és a parányi lelkecskék szétfutottak a világban.

Az eső elállt, eloszlottak a felhők. A pásztor nyakán még ott égett a folt, és a szántóvető homlokán is a jel. De a lelkük könnyebbé vált, levegőt venni olyan volt, mintha magát az életet lélegeznék be, mintha egy ezer mérföldes utazás végén végre megpihenhettek volna, mintha hosszas betegségből gyógyultak volna fel hirtelen.

– Győztünk – suttogta a pásztor. Aztán hangosabban is kimondta: – Győztünk.

A bátyja bólintott. Leült a földre. Igaz, hogy egészségesnek érezte magát, de egyben végtelenül fáradtnak is. – Sikerült. – Aztán nevetni kezdett. Öreg, de jófajta, boldog nevetés volt: olyasvalakié, aki a kemény munkával kiharcolt boldogságának örül. Az öccse csatlakozott hozzá, hosszasan nevettek együtt, még a könnyük is kicsordult belé.

– Köszönöm – mondta a pásztor, amikor abbahagyták a kacagást.

– Én köszönöm – válaszolta a testvére. – A gyerekeink szabadok lesznek.

– A Kígyóéi lesznek.

– Az elsőszülöttek. – A szántóvető bólintott magának. – Békében élünk vele, a szövetségeseink lesznek, és a miénk lesz a világ.

– Gondolod, hogy tartja a szavát? Nem támad meg bennünket? – A pásztor ebben egyre kevésbé tudott hinni.

– Nem tudom, öcsém. Csak érzem, hogy rendben lesz.

A pásztor vállat vont. Remélte, hogy a bátyja helyesen érzi.

A kétségek és minden gyanú ellenére, a Kígyó tartotta a szavát. Azt ellenezte, hogy a két testvér egy helyen éljen vele, viszont a gyerekeket megkapta, hiánytalanul, és később az üres, lassan elszáradó Édenkert mellett városok emelkedtek föl: egy, amelyet a két testvér alapított, és amelyik büszke volt a legelőire és a gabonaföldjeire; egy másik, ahol a Kígyó szervezte meg a saját apró, zárt közösségét; és egy harmadik, ahol az első emberpár többi gyereke lakott. Egyik város se vált új Paradicsommá, de mégis, az ezt követő idők békések voltak, csendes, boldog gyarapodással teltek: mintha az egész világ megkönnyebbült volna, és nem akarná ezt az érzést azzal elrontani, hogy összevész másvalakivel. Később persze akadtak háborúk, és vérontás és kegyetlenség; az ilyesmit nem lehet megakadályozni ott, ahol van élet. De az összes csatát az emberek nevében vívták, saját akaratukból és vágyaik kielégítéséért; az Úr nevében soha többé nem ártottak senkinek, sőt a nevét is elfelejtették, mindörökre.