Aranyszál

A tánc alkonyat előtt egy órával kezdődött. Egy aranyszálakból szőtt szent ember zongorázott hozzá. A terem padlótól mennyezetig érő ablakaival szemben tükrök voltak, úgyhogy jobbról is, balról is felhők vettek körül, bíbor, lila és arany fénypászmák törtek át közöttük. Izzott a levegő. A hőség a fejem fölött lógott, fájt mindenem, izzadtság tört elő a pórusaimból, nem vér. A vér az a lábamon volt, a beszakadt körmömön, a combtövemnél keletkezett véraláfutásokban.

– Mindjárt vége az órának – mondta a tanárnőm. És halkan számolni kezdett. – Egy-két-há-négy...

Egyik lábamról a másikra lendültem, megálltam a lábujjamon, egy pillanatig éreztem, ahogyan a zene megfeszít, egyetlen folyékony ív voltam, víz rohant végig rajtam, lebegtem és hullámoztam, a naplementében izzó aranyszálak mozgatták a tagjaimat, mint egy míves marionettbabáét. A padló fölött lebegtem, tollpihe voltam, elértem az eget, elértem a mennyezetet beszövő aranyszínű fényt.

– Gyere – hívott a tanárnő. Vékony volt, mint egy kismadár, a vonásait ráncok rajzolták körbe, de fekete haján egy ősz folt sem látszott. A táncosok Holló néninek hívták. – Állj meg most már, kérlek!

Megálltam.

Odakinn a Nap egyre közelebb került a horizonthoz. A tükrök visszaverték a fényét, úgyhogy akárhová néztem, elvakított a fény, néhány pillanatra be kellett hunynom a szememet.

A néni széttárta a karjait. – Lányom, vége az órának. Tudod, mi következik, igaz?

A Nap lebukott a felhők mögött. A csökkenő holdsarló hajnalig nem jelenik meg. A felhők nem eresztik át a csillagfényt.

Persze, hogy tudtam. Képek villantak föl előttem, előző éjjel álmodtam velük: huzalokat feszítettek ki a levegőben, cérnaszálakat, amelyek húsba vágnak. Halk vér, csendes vér ömlött feketén a földre. Nem csapott nagy zajt. Kis pörgés, lágy piruett, majd a tánc abbamaradt, csupa vér volt a föld, vörösen lüktető vér. Csend volt. Csak a szél zörgette a cérnaszálakat.

– Dehogy, dehogy – mondta Holló néni, aki látta a gondolataimat. – Körbeér, mint a Nap, körbeér, mint a Hold. – Felmutatott a mennyezetre. Aranyszálak égtek a levegőben, leszálltak a mennyezetről és elégették azokat az álmokat, amelyek különben sem valósulhattak volna meg soha. Elégették őket, kicsiny darabokra szedték őket, és a sokszínű álom-darabkák szétszóródtak a padlón.

Hirtelen minden nagyon könnyűnek tűnt. Megint tollpihe voltam. Holló néninek igaza volt. Az egész egy csepp vérrel sem járt, ahogy végül éjjel lett, és minden sötétté vált.

A tanárnőm kis kosarakba gyűjtötte az álmokat, amelyek most ott hevertek a padlón.

Leült a táncterem padlójára, leguggolt a kosarak mellé. Szortírozni kezdte őket: oda az elfeledett szerelmek, ide a piruettek, oda a pliék, ide a beszakadt körmök, oda a véraláfutások, ide a szarvasbőr cipellők, oda a napsugarak, ide a napsugarak tükörképei, oda a hercegnők, ide a fekete hattyúk, oda a könnyek, ide a vér, oda az izzadtság, ide a hírnév, oda a fájdalom. A fájdalmakat is szétszedte, kiválogatta belőlük a sajgást, a nyilallást, a szúrást és a nyomódást; aztán szétszedte őket testrész szerint is: lábujj, boka- és térdízület, farkcsont, csigolyák, medence, váll, szív, szemek.

Aztán, mikor Holló néni szétszedett minden álomszöszt, fonalat szőtt belőle, könnyű fonalat, aranyszálakat, abból pedig szőttest szőtt, anyagot kötött. Álom-kardigánok, álom-pulóverek, álom-nadrágok lettek az aranyszálakból, aztán aranyszemek, aranyszívek, ízületek csupa-csupa aranyból, gondosan megszőve, -kötve és horgolva.

A balett-teremben egy aranyszálakból szőtt szent ember zongorázott, és egy aranyszálakból szőtt táncos táncolt.

zongoristát hangsúlyozni kell