A bukott diák az Ördögé

(A novella megjelent az Amúgy 2015. téli számában: http://amugy.hu/index2.php/a-bukott-diak-az-ordoge/ )

A bukott diák az Ördögé

(részlet a Hajdú-Bihari Naplóból, 2015. 05. 10. vasárnapi szám)

Pánik az érettségi bálon

Debrecen. Az egyedi oktatási módszereiről és homályos múltjáról elhíresült Hatvani István Gimnázium érettségi bálja után pánik tört ki szombat este. Maga az ünnepség még normális mederben zajlott le. A diákok a ballagás után – az iskola hagyományainak megfelelően – a saját vérükkel írták alá a szerződést, ami majd állítólag szavatolni fogja jó érettségi eredményüket. Ugyanezen az estén került sor az érettségi bálra, azaz, ahogyan a hatvanisok nevezik, a „boszorkányszombatra”. Nem megerősített források szerint itt a diákok ittas állapotban fogtak bele valamilyen okkult szertartás végrehajtásába. Kitört a pánik, s ez olyan káoszt okozott, amely egy végzős diák életét követelte.

 ¤¤¤

Rendkívüli megbeszélésre hívták a teljes tanári kart és a diákönkormányzat képviselőit is. A résztvevők a tárgyalóterem előtt gyülekeztek.

– Éva! – szólította meg az egyik diák a másikat. – Hogy is hívták az idei áldozatot?

Éva arca megfeszült. Félrenézett, el a fiútól, és átölelte a kezében tartott csíptetős mappát. – Valamilyen Pál. F betűvel kezdődött a vezetékneve... igen... Futó Pál, azt hiszem. – Rövid szünetet tartott. – Két tárgyból is megbukott félévkor. Számíthatott rá, hogy ez lesz.

Rövid ideig csend volt. Mindkét diák szeme előtt leperegtek a péntek esti események. Pál, amint a torkát leszorítják az oltárkőre, a könnyek a szemében. Előbb a sikolyok, majd az elhaló nyöszörgés, s aztán a levegőbe felszökkenő vér, a fáklyafényben megcsillanó fekete vér. Izzadtság, félelem, izgalom nehéz szaga.

A fiú arca egészen kipirult az emlékezéstől; Éváén inkább szomorúság látszott.

– Hát, ő még mindig jobban járt, mint a tavalyi, aki elmenekült.

– Őt is utolérték – válaszolta a lány. Az üres falat tanulmányozta, továbbra sem nézett a másikra.

– Azért mondom. Annál még mindig jobban járt. Teljesen megőrült a gyerek, jó, hogy a nyála nem folyt. – A fiú arcán groteszk mosoly játszott. – Szerinted mit csinált vele Fényessy?

– Ne most, ott jön!

A diákok, de a tanárok is elhallgattak, ahogy az igazgatónő megérkezett. Meglepően magas nő volt, természetes vörös hajjal és kék szemekkel. Az arcvonásai olyan szigorúak és szabályosak, mintha körzővel és vonalzóval szerkesztették volna őket. Belépett a tárgyalóba; a többi tanár és a diákok követték.

A tárgyaló falait szürke növénydíszes tapéta borította, bár ez alig látszott a sok festménytől: a legimpozánsabb közülük egy nagyméretű Hatvani-portré volt. Az egykori professzor arckifejezését a festő bizonyára derűsnek szánta, de inkább tébolyultnak tűnt.

A tanárok és a diákok egy nagy, ovális asztal körül foglaltak helyet. Pusmogás, beszéd továbbra sem hallatszott. Éva egy tollat vett elő, de véletlenül leejtette. A hirtelen hangra többen összerezzentek, az igazgatónő pedig szemöldökét felvonva nézett a lányra. Éva lesütötte a szemét.

Fényessy tanárnő állva maradt, úgy figyelte tovább merev tekintetével a társaságot.

– Van közöttünk valaki – kezdte –, aki megszegte az esküjét, és híreket szivárogtatott ki a kívülállóknak. – Egyenletesen, halkan beszélt, s az ajkán mindig nyugtalanító mosoly játszott közben. – Ez komoly kihágás, de szeretnénk lehetőséget adni a vétkesnek, hogy jóvátegye, amit okozott. Bárki is az, három napja van arra, hogy valami olyan eredményt mutasson fel, amivel ellensúlyozza a hibát. Kérem, hirdessék ezt ki a tanulóknak és mindenkinek, aki jelen volt a szombaton. Ha a bűnös három nap múlva sem teszi jóvá a vétkét, úgy sajnálattal veszünk búcsút tőle. – Egy pillanatig hallgatott, végignézett az összegyűlteken. A tekintetének megvolt az a nyugtalanító hatása, hogy mindenki úgy érezte: éppen őrá irányul. – Ami a cikket illeti, gondoskodunk róla, hogy néhány napon belül minden hitelét elveszítse. Bárki szivárogtatta is ki a híreket, tudhatta volna, hogy nem ez az első efféle eset, és hogy az iskolavédelem ezúttal is könnyedén elhárít minden problémát. – Ezzel be is fejezte az ülést. Nem várt kérdésekre.

A tanárok és a diákok fegyelmezett rendben hagyták el a termet. Általános, megkönnyebbült sóhaj hallatszott, ahogy kikerültek Fényessy tanárnő tekintetének hatósugarából.

A nap máskülönben békésen telt el. A Debrecen alatti katakombákban zsongott a diákélet: a sok fiatal garabonciás órákra szaladt, csalt a dolgozatoknál, rosszindulatú pletykát terjesztett egymásról és szünet nélkül szidta a tanárokat.

 ¤¤¤

(részlet Vadász Éva 13. b-s tanuló naplójából)

2015. 05. 11.

Tudják. Tudják, és meg fognak ölni.

Sejtem, hogy milyen jóvátételt vár a tanárnő. Megölhetném a szerkesztőt, aki leközölte a cikket, az újságírót, aki megírta. Vagy esetleg rászabadíthatnék valamelyik rivális iskolára egy zajdémont vagy valamilyen hasonló rémséget. Megmutathatnám, hogy mennyit tudok, és hogy hiába volt egy apró botlásom, az iskola nem nélkülözhet engem. Megtehetném. De nem fogom.

Nem menekülhetek. Tudják, hogy én voltam. Ha megpróbálnék elszaladni, a tanárnő famulusai pillanatok alatt megtalálnának. Amíg az iskolában és a kollégiumban maradok, talán marad még egy kis nyugtom, de máshol nem.

Nem tudok mit tenni. Egyetlen választásom van. Meg fogom ölni Fényessy tanárnőt.

Ne aggódj, Pali. Szeretlek, és bosszút fogok állni érted.

 ¤¤¤

Az igazgatói iroda nagy tetőablakán át a Budai Ézsiás utcai elhagyott temető fái látszottak. A temető fölött aznap palaszürke volt az ég. A helyiséget sötét, kubista stílusú bútorokkal rendezték be, minden asztalnak és szekrénynek szigorú élei és sarkai voltak.

Fényessy Katalin egy termoszból illatozó, meleg kecskevért töltött egy ódon ezüstkupába. – Hogy érzi magát nálad Futó Pali? – kérdezte a vendégét.

Az Ördög vonásai finomak és gyermekiek voltak, amilyenek az angyalokéi általában lenni szoktak. De ettől nem látszott kedvesnek. Az emberben inkább az ötlött fel a láttán, hogy sok kisgyerek mindenfajta gátlás nélkül kínoz és öl meg apró állatokat. – Még új neki az élmény.

– Pedig eddig is bukott meg vizsgákon.

– Igen, de azokon megvolt az esélye, hogy átmegy.

A tanárnő magának tejeskávét készített, és ő is leült. Kissé fintorgott, talán mert a kávéillat és a vérszag egyáltalán nem illett egymáshoz. – Tanul?

– Persze, látástól vakulásig. A Pokolban van mi motiválja őt erre. Különben majd ő is rájön, hogy most már minden hiába.

Fényessy Katalin mosolygott.

– Ami engem érdekel – szólalt meg ismét az Ördög, és kissé előrébb hajolt a székében –, az az, hogy Vadász Évával mi lesz.

A tanárnő röviden sóhajtott, és nem nézett a vendége szemébe. – Valószínűleg a tied lesz ő is. Kár érte.

A Sátán összeráncolta szép vonalú szemöldökét. – Milyen lány különben? Milyenek az eredményei?

– Kiemelkedőek. Várj egy pillanatot! – Megrázott egy ezüstcsengettyűt, mire pöttyöm, fekete bagoly jelent meg az asztalon. – Elhoznád a tíz kórság körét, amit Éva tervezett?

A famulus biccentett, meglebbentette a szárnyait, és már ott sem volt. Néhány másodperc múltán ismét feltűnt, ezúttal papírdarabbal a csőrében. Ez utóbbit átnyújtotta a tanárnőnek, aki a Sátán felé fordította a lapot, amit vörös tintával rótt, kör alakba rendezett ábrák borítottak. – Nézd ezt a jelképgazdagságot! Az ott a negyedik kör szélén Kálí tizenkét neve. Meglepő ötlet, én soha nem gondoltam volna rá, de a hatása csodálatos. Egyetlen elegáns mozdulattal megkerüli az eredeti változat hibáit.

Az Ördög elismerően bólintott. – Ez már valami.

– Ezért is adtam neki a második esélyt, de most úgy látom, semmit nem csinál. – Az igazgatónő az asztalán kiterített kártyákra mutatott, amelyeken színes képek vonaglottak. – Látod. Riadt és tehetetlen. Sajnálom, hogy ez lesz a vége.

A Sátán szép arcán tűnődő kifejezés ült. – Talán segítenem kellene neki. Ő is aláírta a szerződést.

– Igen, de az engedetlenség...

– Én is engedetlen vagyok. – Mosolyában kivillantak apró, hegyes gyöngyfogacskái. – Mind engedetlenek vagyunk. Ő pedig szerelmes.

A tanárnő kényelmetlenül fészkelődött. – Mit tervezel?

– Még nem tudom. – Széles, kaján vigyor terült szét az arcán, ami valahogy egyáltalán nem illett finom vonásaihoz. – Még nem tudom, de az biztos, hogy szórakoztató lesz.

 ¤¤¤

(részlet Vadász Éva naplójából)

2015. 05. 12.

Ma megjelent nekem az Ördög.

Mágceren[1] történt. Az óra elején dolgozaot írtunk: az Ars Goetica második tizenhárom démonához kellett kapcsolnunk a hozzájuk tartozó állat-attribútumokat. Bejött Gyöngyvér tanárnő, és kiosztotta a lapokat. Lediktált tíz démont, állat- és növényi attribútumot. Aztán, mielőtt írni kezdtem volna, belekezdtem a szokásos dolgozat előtti imámba:

– Kimondhatatlan Sátán – mormogtam –, kit valóban minden ismeret forrásának mondhatunk, ki hazugságot és kérdéseket adsz már a kisgyermekek szájába is, add, hogy megláthassam, mi a jó s mi a rossz, add, hogy e világ s minden más világ egészét megismerhessem!

Ahogy befejeztem az imát, a szívem hevesen kezdett verni, s hörögve kaptam levegő után. A papír elhomályosult előttem, aztán megjelent rajta minden válasz, de nem az én kézírásommal, hanem gyönyörű, kalligrafikus gótbetűs írással. Rémülten néztem körül. Ilyesmi nem szokott történni. Az imádságból legfeljebb erőt merítek, hogy megírhassam a dolgozatot.

– Sokat kérsz tőlem – szólalt meg egy hang. – Minden földi és égi tudás? Biztos, hogy mindent tudni akarsz? Azt is, hogy hogyan halsz majd meg, és hogy miről hazudnak neked a szüleid? – Az asztalomra vékony, fekete kígyó tekeredett. A kis testnek enyhe, záptojásszerű kénszaga volt. Mikor felnéztem, azt láttam, hogy a többiek nyugodtan írják a dolgozatot. Tanárnő rászólt Zsoltira, aki túl hangosan súgott a padtársának. Láthatóan nem vettek tudomást a kígyóról.

– Még nem telt el a három nap – suttogtam. Nem mertem felemelni a hangomat: dolgozatírás közben az ember nem beszél hangosan. – Még nem vihetsz el.

– Nem azért jöttem. – A kígyónak mélyzöld szemei voltak, néhány aranyló pöttyel. A hangja, mint egy kisgyereké. – Mit tervezel, hogyan teszed jóvá, amit tettél?

Egy pillanatig haboztam. Éreztem, hogy milyen hevesen dobog a szívem. De aztán arra gondoltam, hogy ha megpróbálnék az Ördögnek hazudni, annak csak annyi értelme lenne, mintha egy zsebtolvajtól próbálnék lopni. – Nem teszem jóvá. Megölöm Fényessy tanárnőt.

A kígyó aranypöttyös szemében nem látszott meglepetés. Teljesen felcsúszott az asztalra, és összetekeredett az előttem fekvő papíron. – Segítsek?

Azt hittem, rosszul hallok. – Segítenél? Miért?

– Mert szerződést kötöttünk a kölcsönös együttműködésről. És mert kíváncsi vagyok rá, milyen lenne, ha elpusztítanád a tanárnőt.

– Kíváncsi vagy?

– Igen. Miért, te nem?

Végül is, gondoltam, így is lehet mondani. Bólintottam. – De.

Furcsa bizonyosság lett úrrá rajtam: az, hogy minden rendben lesz. Minden a terv szerint alakul. A Pokol erői segítenek nekem. Mi baj történhetne? – Kicsalod alkonyatkor Fényessy tanárnőt a Nagyerdőre? Vigyázol, hogy semmit ne sejtsen meg?

– Igen. És csak szólj, ha kell még valami. – A kígyó rám villantotta aranypöttyös szemét, és lecsúszott az asztalról. Mikor utánanéztem, nem láttam sehol.

 ¤¤¤

Alkony tűnő lángja vonta fénybe az erdő fáit és füvét.

Egy boszorkány táncolt és énekelt a leveleknek és virágoknak.

Négy erdőmélyi szellem hallgatta a dalt,

s feleltek rá: segítünk, persze, hogy segítünk,

Segítünk, megtaláljuk szerelmed gyilkosát.

Hegyesszárnyú denevér, hályogos szemű temetői holló,

selyemprémes róka és hímporos éji szender

esküt tettek, esküt, hogy a galádot felkutatják,

hogy gonosz szemét kivájják,

hogy sötét szívét felfalják,

hogy tagjait kicsavarják,

nyakánál fogva fellógatják

a vén kőrisfára, a legvénebb fára.

 ¤¤¤

(részlet a Hajdú-Bihari Naplóból, 2015. 05. 13. szerdai szám)

Tragédia a Nagyerdőn

Debrecen – Rövid időn belül már a második debreceni gimnázium veszíti el az igazgatóját tragikus körülmények között. Ma reggel megtalálták Dr. Fényessy Katalin holttestét a Nagyerdőn. A vizsgálat természetesen még folyik, de minden bizonnyal öngyilkosság történt. A közvélemény értetlenül áll az események előtt.

Kopogtak az igazgatói iroda ajtaján. – Szabad!

Éva lépett be. Sápadt volt, mint a telihold. A keze, mikor felemelte, egy kicsit remegett.

A Sátán hellyel kínálta a lányt. – Kávét? – Ezúttal felnőttebbnek látszott, mint amikor legutóbb találkoztak. Hiába, végül is most hirtelen megbízott igazgatóvá lépett elő, alkalmazkodnia kellett az új szerephez.

– Köszönöm, nem kérek.

– Vért?

– Azt elfogadnám – válaszolta Éva. – Tegnap éjjel sok vért vesztettem a rituáléban. Pótolnom kell a vasat és a fehérjét.

– Persze. – Az Ördög magának is töltött egy kupa kecskevért, aminek meleg illata szabadon szállt a levegőben. Közelebb hajolt a lányhoz, aki így jól láthatta a Bestia sárga szemeit. – Ezt nem kellene hangoztatnod a diáktársaidnak, de a tegnapi rituálé után szimbolikus értékűnek fogjuk tekinteni az érettségi vizsgáidat. Minden tantárgyból megfeleltél. Ilyen elegáns, ilyen precízen kivitelezett szertartást talán csak egyszer láttam a pályafutásom során, mint a tegnapi, és az is Hermész Triszmegisztoszé volt.

– Köszönöm. – Az öröm halvány jele tűnt fel a szemében, de aztán gyorsan el is tűnt.

A kecskeszarvú nő kis szünetet tartott. – Tegnap éjjel egy lelket adtál az Ördögnek.

Fásult bólintás.

– Úgy helyes, ha az Ördög visszaad neked egyet. Különben is, az érettségi felkészülési időszak a végéhez közeledik, és ő már mindent megtanult.

A temetőre néző tetőablak kinyílt, és leugrott rajta egy halványszőke hajú, kék szemű fiú. Éva nem volt tudatában, de kiáltozni kezdett örömében.

[1] A tantárgy teljes neve mágikus ceremóniák. (a szerk.)