A maszk

A maszk

I.

A nágák a fájdalom legnagyobb részét képesek magukban tartani, és a baj többnyire csak akkor válik láthatóvá, amikor már túl késő. Lavati esetében is ez volt a helyzet. Mostanra annyira lesoványodott, hogy a csontjai kis híján átszúrták a bőrét – emberi felsőtestén és hosszú, fehér kígyófarkán is. Korábban könnyű, kecses mozdulatai nehézkessé váltak; bár még ennek ellenére is volt benne valami törékeny, gyengéd báj, az a fajta, amely megmarad, egészen a halálig.

A lány elbújt, mert érezte, hogy már nem sokáig él. Nem akarta, hogy lássák a szenvedését. Tudta, hogy a testvérei csak örülnének annak, hogyha ő meghalna, a nágacsaládokban így volt természetes: a gyerekeknek mindig csak kis része érte meg a felnőttkort, küzdeniük kellett az életben maradásért. Lavati hallott meséket arról, hogy réges-régen a fiatal nágák felfalták és megölték egymást, hogy ők maradjanak az egyedüliek. Manapság ilyesmi már nem történt, de az őserdőben lévő sok fertőző betegség és méreg így is elpusztította azokat a nága-gyerekeket, akik nem voltak elég erősek.

Lavati tudott egyedül vadászni, úgyhogy egy ideig így élt az erdőben. De igazán soha nem távolodott el a szülei fészkétől, mert az őserdő sűrű volt és telistele veszélyekkel: mérgező békákkal, gyilkos csípésű bogarakkal, démonokkal és szellemekkel.

Egy nap – amely ugyanolyan volt, mint a többi, mert az erdőben soha semmi nem változik – Lavati éktelen sikoltozást hallott egykori otthona felől, aztán vijjogás következett és árnyékok suhantak el gyorsan a lány fölött: a őserdő madarai a lombkorona magasabb régiói felé repültek. Lavati kivárta, míg a zajongás véget ér, és óvatosan kúszott közel a fészekhez.

Az első pillanatban nem akarta elhinni, amit látott. Az őserdő ágainak boltozata alatt ott feküdt az egész család, a sűrű erdőben uralkodó gyér fényben meg-megcsillantak a pikkelyeik. A levegőben enyészet és rothadás erős, csípős szaga terjengett. Lavati szüleinek a teste kicsavarodott: kígyófarkuk világosabb színű hasi oldala olyan szögben fordult az ég felé, ahogyan élő nágáé sohasem. A gyerekek is ott hevertek mind a tizennégyen a fészek körül. Akármi támadt is rájuk, egyikük sem tudott elmenekülni. De ami igazán megrázta Lavatit, az a kifejezés volt, ami az arcukra dermedt: csak tompa, fájdalmas üresség látszott rajtuk. A lány nem igazán szerette ezeket a nágákat, de ilyen ürességet nemhogy nekik, de senki élőnek nem kívánt volna.

Ha a lány értett volna hozzá, felismeri a látványban egy arcrabló démon munkáját; de az ilyen szörnyetegek ritkán jártak az erdőnek ebben a részében, úgyhogy Lavati addig nem is hallott még róluk.

Nem sírt, mert a szemeit védő áttetsző pikkelyek miatt ilyesmire nem volt képes. De a hideg rázta, és a szíve összeszorult a fájdalomtól. Ezen a helyen nem tudta eltemetni se a szüleit, se a testvéreit, mert nem volt elég erős hozzá, és a vékony erdei talajba egyébként sem tudott volna elég mély üreget ásni. A temetőig pedig végképp képtelen lett volna elvonszolni őket. Úgyhogy egy ideig csak állt a halottak fölött, és aztán elindult a templom felé. Még néhány szót akart váltani Manasával, az istennőjükkel. Még utoljára, kérdéseket készült feltenni neki, életről, igazságtalanságról, jogokról. De aztán eszébe jutott, hogy a templom közelében ebben az időszakban, az év első áldozatünnepének idején biztosan rengeteg nága lehet. Elküldenének onnan, nehogy megfertőzzem őket. Éppen ezért, inkább az erdő mélyebb, még feltérképezetlen részei felé fordult, az egyre mélyülő zöld sötétségbe, egymást beborító árnyékok közé. Ahogy egyre beljebb haladt, az erdei neszek megváltoztak: a madárcsicsergést és –vijjogást békák brekegése váltotta föl, és a kisebb-nagyobb állatok surranó neszei is hangosabbakká váltak. Az út mentén gyakran hallatszott vízcsepegés és csorgás, de a lány valódi forrást, folyót nem látott. Lavati gyomra hol görcsbe rándult, hol pedig olyan érzése volt, mintha hegyes türkéket evett volna meg. A kloákájából véres nedv szivárgott.

Szóval ezért éltem. Láttam, ahogy ők meghalnak, és aztán lassan eltűnök én is. Hát, istennő, sajnálom, hogy a templomba nem mehetek, mert szívesen hallanám, hogy ezt az egészet mivel magyarázod.

Szél szeretnék lenni, vagy napfény. Könnyű pára a levegőben. Szívesen lennék verssor. Bölcsesség is, vagy hit. Félelem is szívesebben lennék, mint hogy lassan eltűnjek.

Lavati egyre mélyebbre mászott az erdőbe. Felkúszott egy fára, majd egy másikra, ágak szövevényében bóklászott, és remélte, hogy eltéved, de nem: mindvégig tudta, sőt biztosan érezte, hogy merrefelé kellene hazaindulnia.

Egyre magasra jutott a lombkoronában, és egy ritkás helyre ért, ahol az ágak és a levelek madárfészekre hasonlító, gömbölyű, nagy-nagy hálót alkottak.

Valami állat csapdája. Mérgező, lesből támadó lény lehet. Remélem, nem fog fájni, ha megöl.

Lavati bemászott az ágaktól határolt fészekbe, az alján megállt, és várakozni kezdett.

II.

A démon már időtlen idők óta az erdőben élt. Ezer és ezer alakot tudott ölteni. Most leginkább egy szarvashoz hasonlított, bár a végtagjai groteszk módon elvékonyodtak; mellső lábai emberkezekben végződtek, a hátsók viszont vékonyságuk ellenére is nagyon izmosak voltak, és ha valaki látta őket, békalábak jutottak róluk az eszébe. A legfurcsább rajta azonban az a fehér maszk volt, amit az arca előtt viselt. Ez teljesen simának látszott, eltekintve a két szemréstől, amelyek mögött csak sötétséget lehetett látni.

A démon hosszú ideig keresett áldozatot, teljesen hasztalanul. Heteken keresztül nem talált megfelelő prédát, és éhezett. A nágák ugyanis összegyűltek biztonságos városaikba a templomok köré, és nem mozdultak ki onnan. Mivel magányos áldozatot nem találhatott, a démon elszánta magát, hogy megtámadja a legkisebb csoportot, amit talál. Ez így is tizenhat nágából állt, de végül is el tudott bánni velük; mindegyiknek megette az életét és az érzéseit, s most már felölthette volna bármelyikük formáját, ha úgy tartja kedve. Azonban, mikor befejezte a lakomát, érzékelte, hogy nem sikerült az egész csoportot elpusztítania. Márpedig az ilyesmi végzetes lehetett az ő számára, mert felfedeztetéssel fenyegetett. Meg kellett találnia a család utolsó tagját, és megennie az ő életét is, különben csak idő kérdése volt, hogy valamilyen démonvadász vagy varázsló támadjon rá.

Ágakat mászott meg, elfeledett ösvényeken osont, árnyékok mögül leskelődött, de nem járt sikerrel; egészen addig, amíg közel nem ért egy üres inglice-fészekhez. (Inglice olyan halottak szelleméből lesz, akiket életben maradott rokonaik nem tisztelnek illendően.) A démon biztos lehetett benne, hogy az inglicék nem jönnek vissza a fészekbe, ugyanis ő maga ette meg őket, nem is olyan régen. Azóta belátta, hogy ezt rosszul tette. Az inglicéknek szörnyű ízük volt, sikoltoztak, és nem is voltak képesek igazi érzésekre: csupa unalom volt enni őket. De a démon most szagot fogott, érzett valami idegent az ágak hálójában, és sejtette, hogy végre megtalálta, amit keresett.

Aztán meglátta a fészek alján várakozó nágát. Egyedül volt, nőnemű, gyönyörűszép, és nagyon szomorú. Hosszú, keskeny, fehér farka szórakozottan tekergett a fészek alját alkotó ágakon. A démonnak meg kellett volna ennie, abban az áldott (vagy átkozott, nézőpont kérdése) pillanatban. De ehelyett valami egészen más történt. Valami megpendült ősi lelkében, ismeretlen, furcsa... valódi érzés. Nagyon megijedt a nágától. Mit akar itt? Ez nem az ő fajtájának a territóriuma. Ez a senki földje, istentelen, sötét erdő, nágáknak nem szabadna erre jönniük. Jöhetne ember, vagy valaki más, valaki, aki nem ez a fehér fél-kígyó, valaki, aki nem ennyire... világos? Ártatlan? A legártatlanabb, amilyen bárki is lehet ebben az erdőben. És a démon már nem is értette, hogy gondolhatta egy perccel korábban azt, hogy el fogja pusztítani ezt a gyönyörű lényt.

Lavati ekkor megérzett valamit, és felnézett, egyenesen a szarvasforma alak arcába.

A démon úgy meglepődött, hogy alakot váltani vagy eltűnni is elfelejtett.

A nága felsikoltott, és el akart menekülni, de a farka rá volt tekeredve a környező faágakra, a betegség pedig elszívta az erejét. Így hát csak lassan mozdult meg, és ezzel időt adott a démonnak, hogy felemelje egyik sötét, emberszerű, csontvázhoz hasonlóan vékony kezét.

– Ne menj el! Nem bántalak.

Lavati nem állt volna meg, de aztán arra gondolt, hogy éppen erre várt. Valami iszonyatosra, ami majd elpusztítja, megszabadítja a szenvedéseitől, ami a betegséggel együtt járna. A démont nézte, de az nem mozdult. Úgyhogy azt kérdezte:

– Mi vagy te? – Szép hangja úgy szólt, mint egy hangszer az erdő csendjében.

A démon lassan közeledett hozzá, majom módjára mászott a faágak között. Lavatitól néhány lépésnyire állt meg. – Nem tudom neked megmondani.

– Mégis, minek neveznek?

– Démonnak. De annyi mindennek neveztek már. És te ki vagy?

– Lavati vagyok. Gondolom, te mindig is az voltál, akinek most mondod magadat. De én még csak nemrégiben lettem Lavati, és hamarosan megint névtelen leszek.

– Még soha nem láttam olyan szépet, mint te vagy.

– Köszönöm.

Csendben álltak egymással szemben.

– Megérinthetlek?

Lavati félrehajtotta a fejét. Szemei nem mozdultak. – Ha meg akarsz ölni, nem kell cselhez folyamodnod. Éppen ezért jöttem ide. Egyedül maradtam, senki nem él már azok közül, akiket valaha ismertem. Nagyon beteg vagyok, a létem nem szolgálja a fajtám javát, és nem vagyok elég idős ahhoz, hogy bárki is megpróbáljon meggyógyítani. Mire vársz? Nem tudom, micsoda vagy, de vadász, ez biztos.

– Nem akarlak megölni. Nézni szeretnélek, annyira szép vagy. Ragyogsz, itt, ebben a sötétben is. Nem látod?

– Nem látok semmit, csak lassú elmúlást, aminek az idejét nem akarom tovább nyújtani. Szabad végre meghalnom, vagy tovább ismételgeted a hazugságaidat?

A démon gondolkozott. Még soha nem került ilyen helyzetbe. Igazából gondolt rá, hogy megegye a nágát, mert az érzései és a lelke bizonyára kivételesen finomak voltak, és az alakját is szívesen felöltötte volna... de nem tudta rávenni magát, hogy bántsa Lavatit. Túlságosan törékeny volt, nem mert hozzáérni, nehogy elrontsa.

– És ha én meg tudnálak gyógyítani?

A nága szeme megvillant. – Meg tudsz gyógyítani? Hogyan?

– Ha feleségül veszlek, új életre kelhetsz.

Lavati összehúzta a szemeit. Apró mozdulat volt, de ennél sokkal nagyobbra nem is lett volna képes, mert az arcát borító pikkelyek merevvé tették a vonásait. – De én nem szeretlek téged. Nem is tudom pontosan, hogy mi vagy.

– Én se tudom, hogy te ki vagy. De döntened kell. Nem segíthetek rajtad, ha nem vehetlek feleségül. Maszkot adnék neked, olyat, mint az enyém.

Lavati – óvatosan, hogy karmos végű kezeinek csak az ujjbegyét használja – megérintette a saját arcát. Érezte az apró pikkelyek kissé érdes tapintását. Aztán azt kérdezte: – Láthatom majd, hogy mi van a tied mögött?

– Ha szeretnéd, igen.

– Azt mondtad, új életre kelhetek. Meg kell halnom ahhoz, hogy a tied lehessek?

– Igen. Olyan leszel, mint én, árnyékok közt osonó vadász. Alakváltó. Senki nem ismer majd, csak én. De élni fogsz.

A nága bólintott. – Rendben van. Legyen, ahogy mondtad. Élni akarok.

– Várj itt! Előbb maszkot kell készítenem neked. El kell mennem... alapanyagot szerezni.

– Mennyi ideig leszel távol?

– Ideérek, mire alkonyodni kezd.

III.

Lavati összegömbölyödött az ágak között. Ellazult, mintha téli álomba merülne, és igyekezett nem gondolni semmire. Nagy szomorúságot kellett volna éreznie, de nem így volt. Egy kicsit megkönnyebbült, de nem volt elkeseredett, még csak szomorú sem. Azt hiszem, az később jön majd. Vagy egyáltalán nem jön. Talán. Hátha.

Ám, míg a gyász érlelődött benne, egy másik, furcsa érzést is észrevett magában. Mintha majdnem emlékezett volna valamire, de aztán az a dolog végül mindig, újra meg újra kiment volna a fejéből.

Csak azt tudta biztosan, hogy élni akar. Ezért mondott igent a démon ajánlatára. Vajon valóban meg tudja gyógyítani? Vagy csak játszik vele? Ha kiderülne, hogy csak csapdába akarja csalni, minden sokkal egyszerűbb lenne. De szinte biztos volt benne, hogy a démon nem hazudik. Az nyilván semmit sem jelent, hogy az imént annyira őszintének tűnt; de miért foglalkozna egyetlen áldozatával ennyit, amikor egész egyszerűen...?

És abban a pillanatban Lavati rájött. Túlságosan sok érzés zúdult rá egyszerre, nem bírt el velük, csak valamilyen hűvös, az őrültségre jellemző nyugalommal mondta magának: Ő tette. Tudom.

Bosszút akarok állni?

Nyilván. Mindenért.

De meggyógyít.

Megölte őket.

Igen, de ők mindig is gyűlöltek téged. Ő viszont nem gyűlöl.

Legalábbis azt mondja.

Tudod, hogy nem hazudik.

Sejtem. De félek. Nagyon félek.

A démon fehér csörgőkígyóvá változott, és északkeletre ment, a mészligethez. Ez egy nagy, nyílt térség volt, amelynek vékony talaját alacsony fűfélék borították, és elszórtan álltak benne a különféle fák, ezekre egy kúszónövény, a mészbarka futott fel. Amikor ez elvirágzott, a termésein kis kalcitkristályokat lehetett találni. A démon, amikor ezekhez ért, alacsony, fekete manó alakját öltötte, és kristályokat szedett egy zsákba. Hosszú ideig tartott, amíg megtelt a zsák, mert a démon a lehető legmegfelelőbb kalcitdarabkákat akarta megkeresni. Aztán fehér galamb lett belőle, és – a zsákkal a karmaiban – magasra szállt az ágak között, fel, egészen a Könyvtárig. Itt egy annak idején rejtelmes körülmények között eltűnt tudós alakját – egy fekete, nemes pillantású nágáét – vette magára, akire már nem emlékezett senki, de aki a maga idejében magiszteri rangot viselt, és aki ismerte a titkos jelszavakat, amelyek a Könyvtárat védték. A démon a Könyvtár külső körénél állt meg, a Képek Otthona előtt. Ez volt a festők és szobrászok tanulóhelye. Megkereste a legöregebb és legbölcsebb professzort, akiről a néhai, fekete nágának foszlányos emlékei voltak, és akit az egykori magiszter nagyszerű, feltörekvő tehetségnek tartott.

A professzor egy ágakból hajlított, apró kunyhóban élt, és ezen a napon az áldozatünnap miatt nem dolgozott. Csak egyetlenegy tanítványa volt ott nála, aki éppen csillogó gyöngyökből és eltitkolt szavakból szőtt egy díszes köntöst. Ez a szép zöld nága férfi egyenként a karmaira vette a kis gyöngyöket, és halkan, lehelethez hasonlóan suttogott nekik, olyan szép hangsúlyokkal, hogy a máskülönben kemény és sziszegéshez hasonló nága nyelv olyan lett, mint a hullámok zenéje a tengerparton, vagy az esőcseppek koppanása a fán.

A démon a tanítványt nézte, a mozdulatait figyelte, és igyekezett megérteni a szavakat, amelyeket mormolt, aztán a vén professzor – aki az imént nyitott neki ajtót – megszólalt: – Ki vagy, és mit akarsz?

– Munkát ajánlok neked.

– Nem az vagy, akinek mutatod magadat – állapította meg a tudós. Hajlott, mélyzöld hátán szemre emlékeztető mintázat rajzolódott ki. Vonásai még a rendesnél is merevebbek voltak, a pikkelyek foltokban hámlottak az arcáról. Álla furcsán lógott.

– Valóban nem az vagyok. – A démon a tanítványt nézte, aki azonban elmerült a munkájában: úgy tűnt, nem hall semmit.

– Annak, hogy segítséget nyújtsak neked, az a feltétele, hogy te senkit és semmit nem bánthatsz, ami ebben a házban van, se engem, se a tanítványomat – jelentette ki a tudós. – Micsoda vagy?

– Bemehetek?

– Azt kérdeztem, micsoda vagy.

– Arcrabló démon vagyok. A nevemet régen elvesztettem egy pár szép szemért. De már a szemek sincsenek meg.

– Engem Avaran néven szólíthatsz. Megesküszöl a maszkodra, hogy nem bántasz sem engem, sem a házam népét?

– Ha megtartjátok a titkomat, megesküszöm.

– Megtartjuk a titkodat. Gyere be!

A fekete nága bekúszott a kunyhóba. Egy kicsit szűk volt a hely hármójuknak.

A professzor tanítványa felnézett, aztán a helyére tett egy gyöngyöt.

– Nem maradhatnánk egyedül? – kérdezte a démon.

– Ha valamit mondani akarsz, előtte mondd! – válaszolta Avaran. – Amit kérsz, valószínűleg ő fogja elkészíteni. Van olyan jó, mint én a legjobb időszakomban, nekem pedig már remeg a kezem, ami már önmagában is elég rossz. – Hámló pikkelyeire mutatott. – Ez csak ronda, de az igazi baj, hogy a szemhéjam minden harmadik nap leesik, úgyhogy alig látok.

– Értem.

A tanítvány odakúszott hozzájuk. – Taksah vagyok – mondta. – Előadó a Könyvtárban. Mit szeretnél?

– Szükségem van egy maszkra a menyasszonyomnak.

– Melyik szerencsétlent veszed rá, hogy hozzád hasonlóvá váljon? – kérdezte a professzor, és gyúnyosan mosolygott. – És főleg, hogyan?

– Nem tartozik rátok. Szükségem van egy maszkra.

– Persze, meg tudjuk csinálni – válaszolta Avaran. – Mit gondolsz, Taksah?

A tanítvány nem nézett a megbízójára. – Holnap hajnalra készen lesz, ha vannak mészkristályaid, tiszta emlékeid az arcáról, és hajlandó vagy adni nekem a valódi véredből.

– Nekem alkonyat előtt kell.

Avaran aggodalmasnak látszott, de a tanítványa csak bólintott. – Meg lehet csinálni, de akkor kétszeres árat számolunk fel.

– Megadom, amit kértek.

Taksah a mesterére nézett, az pedig azt mondta: – A te munkád. Azt kérsz érte, amit akarsz.

A fiatal nága arcán most először látszott érzelem, méghozzá ijesztő kapzsiság. – Egy fehér menyét szőrét kérem, és egy ártatlan lelket.

A tudós közbe akart szólni. – De...

– Mesterem azt mondta, azt kérek, amit akarok.

Avaran bólintott, és nem szólt semmit.

– Megszerzem, amit kérsz, ha készen leszel alkonyat előtt.

– Készen leszek – válaszolta Taksah. – Hol vannak a kristályok?

A fekete nága az asztalra tette őket. A tanítvány megnézte a parányi köveket, és elismerően bólogatott. – Gyönyörűek. Nagyon szép álarc lesz belőlük. Kérem a maszkodat, hogy elvehessek egy emléket.

A démon felöltötte természetes alakját. Mindkét nága hátrahőkölt egy pillanatra. De aztán Taksah előrelépett. Egészen közelről szemlélte a szarvas lény maszkját. A tanítvány hosszú hajfonata smaragdzöld boává változott, amely felegyenesedett, és a nyelvét öltögetve szagolgatta az álarcot, és magát a démont is. (Aki ebben a pillanatban sokkal jobban viszolygott a fiatal, zöld nágától, mint az őtőle.) Taksah óvatosan levette a maszkot, vigyázva, nehogy odanézzen a szarvas lény arcára. Egy kis tűt vett elő, amivel az álarc puha belső oldalát vizsgálta. Aztán olyan mozdulatot tett, mintha el akarna kapni valamit, ami menekül előle. Halk, panaszos sikoly hallatszott, és Taksah egy apró üvegbe zárt egy kis, fehér dolgot, ami nagyon igyekezett elszaladni előle. Aztán visszaadta a démonnak a maszkot.

– Most a véredet – kérte.

A szarvas lény kinyújtotta a kezét, amely olyan furcsán emberszerű volt. Taksah megszúrta a tűvel, és a kiserkenő szürkészöld vért egy újabb, kék üvegcsében fogta föl.

– Köszönöm – mondta. – Alkonyatra elkészül a maszk.

A démon bólintott, és elindult ártatlan lelket és fehér menyétet keresni. Ez utóbbi volt az egyszerűbb feladat: a Növény- és Állattudományi Intézetben néhány nagy, kőre hasonlító bogárért vett egyet. (A bogarakat még a mészkőligetben gyűjtötte, ahol halmokban álltak, lassan mozgó szigeteket alkotván saját magukból.)

A menyétet elvitte Avaran házához, és ott hagyta. Aztán madárrá változott, és ártatlan lélek után indult. Rövidesen rálelt egy nágacsaládra, ahol nemrégiben bújtak ki a kicsik a tojásokból. A démon ízletes, kék bogár alakját öltötte, és elcsalta az egyik kisebb gyereket, egy aranyos, szép kislányt, akinek sokszínű farka úgy csillogott, mint a szivárvány tavasszal. Aztán, amikor egyedül volt a gyerekkel, rátámadt. Egy pillanat alatt elvágta a torkát, és a kiszabaduló lelket egy kristályba zárta. A kristályt eltette, és élelemért ment: egy félreesőbb helyen talált egy ifjút, aki bánatosan sétált, és mormolt valamit maga elé: a démon úgy hallotta, hogy verset fogalmaz a kedvesének. A vers rossz volt, a fiatal nága szívében élő szerelem viszont annál ízletesebbnek ígérkezett; a démon fel is falta, szőröstül, bőröstül. Utána viszont különös, kellemetlen érzés kerítette hatalmába: nem tudta mire vélni. Lehetséges, hogy még soha nem érzett bűntudatot, de ha érzett is, azt már rég elfelejtette, és most nem ismerte fel.

Már majdnem alkonyodott, mire visszatért a tudós házához a lélekkel.

– Elhoztam, amit kértetek.

A tanítvány átvette a kristályt, és olyan kaján öröm ragyogott fel az arcán, hogy attól még a démont is undor fogta el. Taksah nézegette, forgatta a kis követ, és elégedetten bólintott. – Kitűnő. Itt a maszk – mondta.

A démon kezébe vette a leheletkönnyű, fátyolra emlékeztető anyagot. El kellett ismernie: ehhez fogható maszkot nem látott még soha. – Köszönöm – mondta. – Ez gyönyörű.

– Szép véred van, és a menyasszonyodnak szép arca – válaszolta Taksah.

A démon még egyszer köszönetet mondott a tudósnak és tanítványának a fáradozásukért. A maszkot kis csomagba kötötte össze, hollóvá változott, és a csőrébe vette a könnyű, fehér anyagot. Biccentett a nágáknak, és elrepült, egyenesen oda, ahol Lavatit hagyta.

IV.

A lány még mindig ott várakozott az egykori inglicefészekben. Most még soványabbnak és törékenyebbnek látszott, mint eddig. A démon holló alakjában szállt le Lavati elé, és a lány felé nyújtotta kinyitott csőrét. Az – rövid tétovázás után – kivette belőle a kis, fehér csomagot, és kibontotta. Közben a démon megint felvette természetes, szarvasra emlékeztető alakját.

– Ez gyönyörű – mondta Lavati, miközben a kezében forgatta a vékony, selymes pókhálóra hasonlító anyagot.

– Én is pontosan ugyanezt mondtam – mondta a démon. – Itt az ideje, hogy felvedd.

– Meg fogok halni?

– Csak egy kis időre, amíg a maszk magába szívja a lelkedet. Aztán újjáéledsz.

Lavati bólintott. – Milyen lesz? Fájni fog?

– Nem, egyáltalán nem fog fájni. Szokatlan lesz, mert átalakulnak az érzéseid, és ami eddig gyűlölet és szeretet és félelem volt, az mind éhséggé változik. – A démon elhallgatott volna, de úgy érezte, hogy lehetőséget kell adnia a lánynak a távozásra. – Így is vállalod?

– Te nem tudsz szeretni?

– Egészen mostanáig azt hittem, hogy nem tudok.

– Akkor mégsem egészen reménytelen a helyzet. – Lavati mély levegőt vett. Rettegett. – Vállalom.

– Odaát sötét lesz – mondta a démon. – De nem kell félned, mert te magad változol sötétséggé.

– Jó – mondta a lány. Ez úgyszintén megrémítette, de már nem dönthetett másképp. Arcához érintette a maszkot, amely olyan magától értetődően simult rá, mint gyümölcsre a héj.

V.

Talán azért, mert az őserdőben különben is sűrűek voltak az árnyékok, nem a sötétség lepte meg, hanem a csend. Az erdőben mindig neszezett valami: a nágák és a többi az állat, a szél, néha az eső. De most, ebben a tökéletes, sötét térben teljes volt a csend. Egészen eddig Lavati nem is gondolta volna, hogy létezik ilyesmi.

Korábban úgy gondolt a halálra, mint olyasmire, ami majd megszabadítja a szenvedéseitől, de ami szükségképpen fájdalmas és szörnyű is lesz; de most nem érzett mást, csak nagy-nagy nyugalmat és békét: végre pihenhetett, nem kellett senkinek és semminek sem lennie. Az érzés ahhoz hasonlított, mint amikor az ember végre aludni tér egy igazán fárasztó és nehéz nap után.

Lavati nem tudta, mennyi ideig maradt ebben az állapotban. De egyszer csak egy fénypontot látott meg a távolban, olyan kicsikét, mint egy tű hegye. Aztán a fény lassan, nagyon lassan növekedni kezdett, utána már ott volt mindenhol a lány körül; és a fényből ágak és levelek, virágok és folyondárok formája bontakozott ki: őserdő lett belőle, majdnem ugyanolyan, mint az, ahonnan ő is jött. És az egyik óriási fának az egyik ágáról egy nága lógott le, a farkával tartva magát. A lányt halványan emlékeztette valakire, akit valamikor nagyon kedvelt, de hogy pontosan kicsodára is, azt nem tudta volna megmondani. A fáról lógó nága szeme csukva volt, és a lány nem akarta megzavarni meditációjában. Pedig muszáj lesz. Ő az egyetlen, aki tudja, hol vagyok. Lavati nem értette, honnan olyan biztos ebben, de az volt.

– Bocsánat, meg tudnád mondani, hol vagyok?

A nága kinyitotta a szemét. Írisze mély bordó volt, ugyanúgy, mint a farkát borító pikkelyek. Nőneműnek tűnt és felnőttnek, de hogy pontosan mennyi idős, azt Lavati nem tudta meghatározni. – Az attól függ – válaszolta. – Mindenhol vagy, és sehol sem.

– Mégis...

– Az erdőben vagy, ami elválasztja a világokat egymástól. Arrafelé – mutatott a nő az ég irányába – sasok és keselyűk élnek, akik a holtak birodalmába visznek téged. Köröskörül csak az erdő van. Alattunk pedig a változás vize.

– És te kicsoda vagy?

A nő hallgatott. – Nevezhetsz Manasának, ha gondolod.

– Az istennő után neveztek el?

– Én vagyok az istennő.

Sejtettem. – És most le kellene borulnom eléd?

– Ha szeretnéd.

A lány belegondolt. – Igazából nem szeretném.

– Akkor nem kell.

– Meg tudod mondani, merre menjek?

A fejjel lefelé lógó nága bólintott: – Azért vagyok itt, hogy segítsek eldönteni. Miért jöttél ide?

– Mert életben akarok maradni.

Manasa öklével a tenyerébe csapott. Lavati összerezzent, de az istennő folytatta: – Ez az, amit már annyira régóta próbálok elmagyarázni a híveimnek! Nem az én logikám az érthetetlen, hanem a tietek. Meghalsz, méghozzá az egész világ és a saját érzéseid számára is, azért, hogy élni tudj. Mondd, ennek van értelme?

– Hát...

– Persze, hogy nincs. Ezért lógok fejjel lefelé. Hátha úgy jobban megértelek benneteket.

– És működik?

– Nem.

Lavati elgondolkozott. – Mit értesz azon, hogy meghalok a világ és az érzéseim számára? Nem fogok újjászületni?

– Nem tudod, hogy milyen életbe egyeztél bele. Én inkább nevetséges fél-életnek nevezném, amely kegyetlenségből és mások kiszipolyozásából tartja fenn magát. Ha hallgatsz rám, akkor most felfelé mész tovább.

– Nem érted. Élni akarok, megmutatni... mindenkinek megmutatni, hogy képes vagyok rá. Hogy engem nem lehet csak úgy elpusztítani.

– De, értem. Sajnos. – Az istennő lehunyta a szemét. – Hogy magyarázzam el neked? Nagyon ragaszkodsz ahhoz, amiről azt hiszed, hogy az élet fénye, de nem az, hanem csak mélységes sötétség.

– Egész életemben elrejtettem a gyűlöletemet és a félelmemet, a szomorúságomat és a kétségeimet. És most engedjem, hogy ezek velem haljanak? Engedjem el őket?

– Igen. – Manasa Lavati felé nyújtotta felfordított tenyereit. – Ez lenne a lényeg!

– Nem engedem el őket. Mindenkinek rá kell jönnie, hogy nem az a kis törékeny fehér virág vagyok, akinek megismertek.

– Nem az voltál?

– De. De most már nem vagyok az. Ezért is lettem beteg; de az is lehet, hogy a testvéreim mérgeztek meg. Nem ez lenne az egyetlen ilyen eset a családban. Én viszont nem voltam sem elég bátor, sem elég kegyetlen ahhoz, hogy bosszút álljak rajtuk. De ennek már vége, nem leszek többé olyan gyenge, mint eddig voltam.

– Nem gyengeség volt az, hanem jóság.

– Nagyon úgy tűnik, hogy a jók nem maradnak életben.

– És? – kérdezte az istennő. Egy hosszú pillanatig néztek egymás szemébe. Lavati fordította el előbb a tekintetét. – Ha meghalsz – folytatta Manasa –, az mindig valami újnak a kezdete. Így is újjászületsz. Miért utasítanád ezt vissza?

– Nem fogok meghalni.

Az istennő hallgatott egy kicsit, aztán megint azt mondta, amit már eddig is: – Nem tudod, hogy ki az, akivé átváltozol.

– Szerintem nagyon is tudom.

– Nem vagy önmagad. A szarvas-démon sötétsége átszivárog beléd, még ha ő erről nem is tud.

Lavati vállat vont. – Az a csoda, hogy mostanáig nem voltam démon.

Manasa várt, aztán a fejét ingatta. – Tehát nem tudlak meggyőzni. Rendben van: menj tovább lefelé, amíg el nem éred a sötét vizet. Merülj meg benne, és mire újból a felszínre kerülsz, már ismerni fogod a saját lelked leggonoszabb gondolatait is. – Egy pillanatra elgondolkozott. – Útjelző táblákat fogok a fákra festeni. Én aztán nem próbálok többet a lelketekre beszélni. Oly mindegy, hogy itt lógok-e, vagy sem. Egytől egyig magabiztosan rohantok a vesztetekbe. Még találkozunk. – Ezzel a nága letekeredett a fáról, és eltűnt az erdő sűrűjében.

Lavati egy pillanatig gondolkozott. Aztán azt suttogta: – Élni akarok. – És elindult, le, a sötét víz felé.

VI.

A démon a lány holtteste felé hajolt, és azért imádkozott, hogy minden rendben menjen, s hogy Lavatinak semmi baja ne történjen. Ő maga a saját átalakulására nem elékezett, másét pedig még soha nem látta, csak hallott ilyesmiről, ahogyan arról is, hogy ilyenkor mi folyik le az átalakuló személy lelkében. Hallott történeteket arról, hogy néhányan a halált választják inkább, mint hogy lélekevőként kelljen tovább létezniük. De hát, Lavati csak nem dönthet így, ugye? Ő is vadász, beláthatja, hogy a világban nincs jó és rossz, éhség van, és – a démon döbbenten hallgatta a saját gondolatait – összetartozás.

A lány vékony testét nézte, és szépnek látta, sokkal szebbnek, mint amilyen valójában volt. Meggyógyítalak, gondolta, új életre kelsz, és velem maradsz az idők végezetéig, fénylő láng leszel a sötét éjszakában, ami én vagyok.

Nyilván a költő miatt gondolok ilyeneket. Nem kellett volna megennem...

A démon érezte Lavati egykori érzéseit, és ezek elkápráztatták. Én nem tűrtem volna ilyen nyugalommal a szenvedéseket. Nem lettem volna képes rá, hogy ne vágjak vissza, vagy ne pusztítsam el saját magamat. Az én lelkemben – feltéve, hogy van lelkem – a szomorúság nem változott volna költészetté, és nem született volna belőle végül érthetetlen, vad élni akarás; nem, én csak elpusztultam volna a magam teremtette rút, bűzös mocsárban, ahogyan haldokoltam egészen mostanáig...

Tényleg békén kellett volna hagynom azt a költőt. El kell mennem köveket enni. Nem emlékszem, hogy volt-e valaha ilyen szörnyű gyomorrontásom. Folyton ilyen különös dolgokat gondolok.

Lavati kinyitotta a szemét, ami most már nem égkék volt, hanem sötét a fehér maszk mögött.

A szarvas-szellem hátrált egy lépést.

– Ki vagy te? – kérdezte a lány. Az előtte álló alak csak nyomokban emlékeztetett bármire is, amit eddig látott. Első pillantásra szarvasnak látszott, de a mellső lábai, feje és vállöve is emberé volt. Fiatal férfi arcát viselte, igaz, a homlokából szarvak ágaztak el. Mindez, bár különös benyomást keltett, de mégis harmonikusnak tűnt, olyannak, mint egy ősi isten képe egy elfeledett templom falán.

A szellem mondta volna, hogy nincsen neve, de ebben a pillanatban rádöbbent, hogy mégis van. – Kalaku – válaszolta. – Így neveztek régestelen-régen. És te ki vagy?

– Nem emlékszem, és nem is lényeges – válaszolta a démon.

– Nem emlékszel? Lavati vagy, az én szerelmem, a gyönyörű, fehér virág, akinek maszkot készíttettem! – A szellem ekkor megérintette a saját arcát. – Istenek – suttogta.

– Nem, nem vagyok már az. De azt tudom, hogy neked köszönhetem – meghajolt Kalaku felé. – Ezért nem bántalak. Menj, ahová szeretnél!

– Nem akarok elmenni, hanem itt maradni veled, és nézni téged. Én soha nem leszek olyan szép és tiszta, mint te. Szeretném, ha itt maradnál.

A démon összehúzta a szemöldökét, bár ez a maszk alatt nem látszott. – Nem is vagyok szép vagy tiszta. Te vagy az.

A szellem egy lépést tett a lány felé. – Akkor még többel tartozom neked, mert te változtattál engem azzá, aki vagyok. Nem hagylak itt.

A démon testében ekkor először szólalt meg a kegyetlen éhség hangja, ekkor érezte először, hogy valamit el akar pusztítani, és nem csak azért, hogy ő életben maradjon, hanem a pusztítás egyszerű öröméért. De egyelőre uralkodott magán. – Kérlek, tűnj el! Bántani foglak.

Kalaku a fejét rázta. – Nem fogsz. Emlékezz a nevedre! Lavati vagy, szép és nemes akkor is, ha énirántam soha nem éreztél semmit. Azért betegedtél meg, mert nem voltál kegyetlen vadász, mert mindenkinek jót akartál, és jót is feltételeztél róluk. Szép voltál és ártatlan. Emlékezned kell! Ezért hoztalak vissza az életbe.

– Az a részem már mindörökre a tiéd, nekem nincs már nevem.

Ezt mondta a démon, mielőtt a földre szorította a szellemet, és megette az életét, majdnem az összes érzést és szépséget, amit magában hordozott. Egyedül a lelkét nem kaphatta el, az elmenekült.